A keresztények az államhatalommal nem szálltak nyíltan szembe, nem voltak lázadók. De bármilyen gondosan kerülték is az összeütközést a világi hatalommal, egész életmódjuk és világnézetük, az a körülmény, hogy vagyonközösségben éltek, és hogy a gazdagságot a gonosz forrásának, a Mammon tiszteletének tartották, szembeállította őket az uralkodó osztállyal és annak államával. A római császárok a keresztényeket, akik legnagyobbrészt rabszolgák, szegények, „alja-nép” voltak, összeesküvőknek, a fennálló rend ellenségeinek tartották: olyanoknak, akik csak fokozzák a birodalom társadalmi nyugtalanságát. (…)

A keresztényüldözések oka éppen az volt, hogy az uralkodó osztály nem nézte jó szemmel az elnyomottaknak még ezt a mozgalmát sem. Hiszen a keresztények, ha nem hirdettek is harcot az uralkodó osztály elnyomásának eszköze, az állam ellen, a maguk módján azért mégis veszélyt jelentettek az elnyomók számára. Megtagadták például, hogy a császár szobra előtt áldozatot mutassanak be; ezt ők bálványimádásnak minősítették.

Az első keresztények valóban nemcsak a római vallásnak, hanem annak az igazságtalan társadalmi „rendnek”, az elnyomásnak és kizsákmányolásnak is ellenségei voltak, amelynek fennmaradását a római birodalom államszervezete biztosította.

A gyengülő római birodalom a III. század közepétől kezdve az elnyomottak mozgalmára egyre erősödő keresztényüldözéssel felelt. Lehetetlenné akarták tenni a keresztények gyülekezését, betiltották az istentiszteletek tartását, a gyülekezetek vagyonát elkobozták, és az állhatatos, hithű keresztényeket halálra ítélték. De minden erőszak hiábavaló volt. Amilyen mértékben növekedett a pusztuló római társadalom elnyomó szervezetének, az államnak erőszakos kísérlete arra, hogy továbbra is fenntartsa nemcsak a régi vallást, hanem ezzel együtt a régi „rendet” is, ugyanolyan mértékben szélesedett ki az elnyomottak mozgalma, a kereszténység is. Egyre több és több lett a keresztény; most már nemcsak a rabszolgák és a legszegényebbek között akadtak keresztények, hanem sokan a középrétegekből is kereszténnyé lettek.

Azáltal, hogy most már a vagyonosabbak közül is egyre többen léptek be a keresztény gyülekezetekbe, az őskeresztények szigorú életmódja is kezdett átalakulni. Kezdetben, ha valaki belépett a gyülekezetbe, kereszténnyé lett, egész vagyonát a gyülekezetnek adta. A gyülekezeten belül nem volt sem gazdag, sem szegény, mindnyájan egy család tagjainak érezték magukat, akiknek mindenük között.

De a teljes testvéri vagyonközösség nem sokáig tartott a keresztényeknél.

A gazdagok beszivárgása a gyülekezetbe fokozatosan annyira megváltoztatta az őskereszténység jellegét, hogy a régi gyülekezetek vagyonközössége idővel csaknem nyomtalanul eltűnt.

Azáltal, hogy a vagyonosak beszivárogtak a gyülekezetbe, nemcsak a keresztények életmódja változott meg, hanem más hangsúlyt kapott a keresztény tanítás is. Most, amikor már vagyonos keresztények is voltak, ezt a tanítást kezdték úgy értelmezni, hogy az államot nekik tisztelniök kell. Nem szabad a fennálló igazságtalan társadalmi rend ellen küzdeniök. A gazdagok a maguk érdekében jól fel tudták használni a keresztények által hirdetett béketűrést és szelídséget, hiszen a kereszténység, amikor túlvilági boldogságot ígért a szegényeknek, meg is nyugtatja az elégedetlenkedő elnyomottakat. A hanyatló római birodalom császárai kezdtek a kereszténységben már nem ellenséget, hanem szövetségest látni. (…)

A keresztény gyülekezetek, miután elnyerték a világi hatalom támogatását, gyorsan az egész birodalomra kiterjeszkedő egyetemes (katolikus) egyházzá szervezkedtek, sőt idővel a felbomló római birodalom határait is átlépték. Kereszténnyé lettek a nem római barbár népek is, és az egyházzá szervezkedett kereszténység évszázadokon keresztül hűséges támasza volt az uralkodó osztály elnyomó szervezetének, az államnak. (…)