Jézus követői magukat keresztényeknek nevezték. A kereszténység kezdetben népi vallásos mozgalom volt, amely nemcsak a hódító rómaiakkal, hanem a gazdagokkal szemben is a megváltótól várt védelmet. Szegény emberek mozgalma volt ez a vallás, amely a rabszolgát is embernek tekintette. Ez a magyarázata a kereszténység gyors elterjedésének. (…)

 
A keresztények kezdetben szemben álltak minden gazdag emberrel. Nem hirdették a harcot, a vallás erőszakos terjesztését, hanem a szeretetet. Szelídségük ellenére is mozgalmuk félelemmel töltötte el a hatalmon lévőket. A császárság korában gyakoriak voltak a véres keresztényüldözések. A kereszténység azonban az üldözés ellenére is egyre terjedt. Előbb kisebb közösségek alakultak, azután ezekből a kis közösségekből kiépült az egyház szervezete. Egyre több gazdag ember is a kereszténységben látta a jövő vallását. És minél több gazdag ember került az egyházba, annál kevésbé volt gazdagellenes maga az egyház.

 
A keresztények vezetői lassanként már nem akarták megváltoztatni a társadalmat, hanem arra törekedtek, hogy maguk is részesüljenek a hatalomból. Az egyik római császár, Konstantinusz felismerte, hogy jobban erősítheti a hatalmát, ha az engedelmességet hirdető kereszténységre támaszkodik. Az egyház vezetői, a püspökök és a császár megegyeztek egymással. Konstantinusz felvette a kereszténységet, és a birodalom hivatalos vallásává tette. A püspökök és papok ettől kezdve már azt tanították, hogy a népnek ugyanúgy kell engedelmeskednie a császárnak, mint az istennek.

Így változott át a kereszténység a századok folyamán az elnyomottak vallásából az uralkodó osztály hatalmát támogató hivatalos vallássá. Az evangélium első hirdetői, az apostolok még mezítláb jártak-keltek a nép között. Utódaik, a püspökök már nagybirtokosok lettek, szolgákat tartottak, és ugyanolyan pompában éltek, mint a gazdag urak. Lassanként legnagyobb hatalmával és tekintélyével kivált a római püspök, aki idővel az egész keresztény egyház feje lett, s pápának neveztette magát. (…)