A kereszténység tanai tehát termékeny talajra hullottak, az elnyomottak és a szegények a maguk gondolatait és törekvéseit látták benne. A kereszténység gyorsan terjedt a birodalom lakosai között, és az új hit terjedéséhez maga a birodalom adta meg a lehetőséget. A különböző nyelvű, különböző származású, különböző színű, különböző társadalmi állású rétegeknek ebben a tömkelegében volt valami közös, ami valamennyiüket eltöltötte: a vágy jobb és emberségesebb élet után. Az új tan, amely eredetileg a zsidók földjéről indult ki, átlépte a szűk nemzeti határokat, a próféták messiási tanításairól szóló tant kitágította; ez a tanítás most már minden néphez, rómaihoz, göröghöz, zsidóhoz, szabadhoz vagy nem szabadhoz, fehérhez vagy színeshez egyaránt szólt. Azt hirdette, hogy nem örök törvény a szolgaság intézménye, nem örök a szenvedés, a nyomor, a háború, az elnyomás, a kiváltságosok hatalma, hanem átmeneti és mulandó, ezért jönnie kell helyébe egy új és igazságosabb rendnek.

A régi rend urainak és kiváltságosainak természetesen nem tetszett az új tan, amelynek hívei azt hirdették, hogy a régi rend, a rabszolgatartók rendje pusztulásra van ítélve. Nem tetszett az új tan azért sem, mert a kereszténység legtöbb híve az elnyomottak és szegények köréből került ki és attól féltek, ha túlságosan megerősödnek, veszélybe kerül a hatalmuk. Megkezdődtek tehát a kegyetlen keresztényüldözések, és sokan haltak meggyőződésükért vértanú halált.
 Hiába volt azonban minden üldözés, a kereszténység tanai mindinkább terjedtek a birodalom szegényei és a leigázott országok népei között. Egymásután alakultak meg a keresztény községek, amelyek a keresztényüldözések megszűnte után egységes testületté szervezkedve nagy tekintéllyel léptek fel. (…)

A Kr. u. IV. században az egyházzá tömörült községek oly nagy erőt jelentettek, hogy számolni kellett velük még az uralkodóknak is. Így történt, hogy Konstantinus császár már kénytelen volt az egyház szövetségét keresni. A keresztény vallásnak ezért az államvallással egyenlő jogot biztosított, és az egyházat örökösödési joggal ruházta fel (Kr. u.313.).

A császár és az egyház megegyezése azonban nem mindenkinek tetszett, és az sem tetszett mindenkinek, hogy az örökösödési jog folytán az egyház vagyona rohamosan megnövekedett. Sokan voltak, akik attól tartottak, hogy a császárral való megegyezés és az egyházi vagyon növekedése mindinkább háttérbe szorítja a kereszténység eredeti tanításait. (…)