A kereszténység nem volt „lázadó” vallás. A szegényeket és elnyomottakat nem indította a forradalmi harcra, hanem az eljövendő üdvösséggel vigasztalta őket. Bármilyen gondosan kerülték azonban az összeütközést a világi hatalommal, életmódjuk és a gazdagságot minden rossz forrásának nyilvánító felfogásuk szembeállította őket az uralkodó osztállyal és annak államával. 

Az üldözések azonban nem voltak sem következetesek, sem állandóak. A kereszténység terjedését nem is tudták megakadályozni. A szabad lakosságra nehezedő nyomás hatása alatt a jómódúak is egyre nagyobb számban léptek a gyülekezetekbe. A keresztény tanítás is lassanként más hangsúlyt kapott. Már nem várták az „utolsó ítéletet”, ehelyett a béketűrést és a megbocsátást hirdették. A vagyon szétosztása helyett megelégedtek alamizsna osztogatásával.

A kereszténységen belül két irányzat alakult ki. Egyes csoportok még a vagyon, a hatalom és az állam radikális tagadásának eszméjéhez ragaszkodtak; a gazdagabb és befolyásosabb gyülekezetek azonban az államhatalommal s a fennálló renddel való megbékülésre törekedtek. Ezek a régi eszmék híveit eretnekeknek nyilvánították.

A III. században a császárok sem folytattak következetes politikát az egyre terjedő kereszténységgel szemben. (…) Egyes keleti tartományokban pedig a keresztények száma a lakosság többségét tette ki. Növekvő befolyásuk és elszántságuk a római császárságot válaszút elé állította: vagy megsemmisíti az új vallást, vagy kiegyezik vele, és a saját szolgálatába állítja. (…)

A keresztény gyülekezetek, miután elnyerték a világi hatalom támogatását, az egész birodalomra kiterjedő „egyetemes” (katolikus) egyházzá szervezkedtek. A császár hívta össze ennek az egyháznak első egyetemes zsinatát 325-ben Nicea városában. Itt pecsételték meg azt a szövetséget, amely az egyházat az államhatalom támaszává és kiszolgálójává tette. (…)