A huszita forradalmi mozgalom éppen az a történelmi időszak, amikor az addig ismeretlen, egyszerű dolgozó emberek lépnek előtérbe, és megkísérlik kezükbe ragadni a hatalmat hazájukban. Így kell értelmezni Klement Gottwald elvtárs szavait: „Ha nemzetünk valaha is újból megközelítette legdicsőbb huszita korszakát, akkor az épp ma van.” Ma valóban a nép kezében van a hatalom, annak a népnek a kezében, amely a huszita forradalmi mozgalomban megkísérelte lerázni magáról a kizsákmányolók uralmát és homályosan bár, de már látta azt a célt, amelyet népi demokratikus köztársaságunk ma megvalósít.

Miben közelítette meg a szocializmust építő népünk történelmünk legdicsőbb fejezetét – a huszitizmust?

A huszita hadak a reakció legsötétebb elemei – a főpapság, az urak és a patríciusok – ellen harcoltak, akik kizsákmányoló előjogaikkal fojtogatták a dolgozók széles tömegeit. Hogy biztosítva lehessen népünk élete, hogy megnyíljék előtte az út a verőfényes boldogság felé, könyörtelenül ki kellett irtani a kérges tenyerű kizsákmányoltak vérét szívó élősködőket és vérszopókat. És ezek ellen emeltek fegyvert a huszita népi hadak. Csak a mi munkásosztályunk, a Csehszlovákia Kommunista Pártja lobogói alatt fejezhette be dicsőségesen az ő harcukat. A mi munkásosztályunk söpörte végérvényesen a történelem süllyesztőjébe az élősködőket, a kizsákmányolókat és tárta szélesre a gyönyörű, örömmel teljes élet kapuit. A munkás és paraszt csak népi demokratikus köztársaságunkban dolgozhat a maga számára, nem pedig a kizsákmányolók feneketlen zsebére és iszákjára.

Népi demokratikus köztársaságunk előtt szent a huszitáknak az igazságosabb és boldogabb társadalom megteremtésére irányuló célkitűzése és törekvése. A huszita „isten harcosai” az osztálynélküli társadalom csodás látomásáért, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli boldog és örömmel teljes élet álomképéért harcoltak. Ezeknek az álmoknak a megvalósításáért küzdöttek a huszita néptömegek a belső és külső ellenségek ellen. Bármennyire ködös szavakkal fejezték ki ezeket az eszményképeket, az elnyomatás és rabszolgaság koromsötétségében mégis ott lobogott az „isten földi országa” utáni vágy elolthatatlan lángja. Testvéri közösségben, egyenlőségben, kínszenvedés és bánat nélkül, örömmel teljes életet élni – ez volt az „isten országának” megálmodott eszményképe, amelyet a husziták megkíséreltek valóra váltani. Hosszú és fájdalmas, de hősies volt a dolgozók útja eszményképük felé nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Számtalan küzdőtéren, máglyán, barikádon, börtönön és számkivetésen át vitt századokon keresztül a dolgozók igazságáért harcolók útja, míg Október fényében megcsillant a végső győzelem első gyümölcse. Csak a munkásosztály, melyet Marx, Engels, Lenin és Sztálin lángeszű tanítása állított csatasorba, vethette meg a dolgozó nép ezeréves álmainak szilárd alapját. A szocializmus nem álom, nem távoli vágy többé; valóra vált a Szovjetunióban. És a szovjet nép példájából tanult a mi népünk is, amely évszázadok után gyönyörű és örömmel teljes valósággá változtatta a huszita álmot. Az SZKP tapasztalataiból okuló Csehszlovákia Kommunista Pártja elvezetett bennünket oda, ahová valaha bátor huszita harcosok álma kelt szárnyra. A szocializmus, amelyet egész népünk lelkes munkaigyekezete hív életre, a szociális felszabadulásért folytatott huszita harcok beteljesülése. (…)

A huszita ideológia a cseh társadalom osztályellentéteinek visszatükröződése

Husz halála azonban csak betetézte művét. A konstanzi máglyán személyes példaadással mutatta meg János mester, hogy a társadalom megjavításának a követelménye oly nemes, hogy megvalósításáért az életet is fel kell áldozni. Husz reformátori műve – Husz ugyanis nem szétrombolni, hanem csak megjavítani akarta a régi társadalmi rendet – vértanúhalálával forradalmi jelleget öltött és felhívássá lett valamennyi kizsákmányolt számára. Husz igen hatásosan kapcsolta össze művében az elméletet a gyakorlattal. A társadalmi rend megjavítására irányuló gondolataival nem maradt az egyetem csendes falai között, hanem erőteljesen együttműködve a néppel leplezte le a társadalom visszásságait. Ezzel nemcsak a forradalmi mozgalom kirobbantására készítette elő a talajt, hanem saját maga is fejlődött és erősödött az egyházi hierarchiával és a kizsákmányolókkal szembeni ellenállásában. Husz Jánosban éppen azért, mert oly közelről látta a nép igazi szükségleteit, szinte megtestesülnek az elnyomott társadalmi rétegek követelményei, amely rétegeknek haragja és gyűlölete a hűbériség támasza – az egyház ellen irányult. (…)

A munkásosztály megszemélyesítői útján is félreérthetetlenül kifejezte a huszita forradalmi hagyományok jelentőségét a munkásmozgalom számára. Hiszen már a „népi tábor” (népgyűlés) elnevezést is a huszita mozgalomból vették át. Az elnyomatás ellen tiltakozó népgyűléseket először „meetingeknek” nevezték és csak később esett a választás a „táborok” elnevezésre – s bizonyára nem véletlenül. (…) A munkáslapok is minduntalan hangoztatták, hogy a cseh munkásság a huszita forradalmi hagyományok jegyében száll harcba a kapitalisták ellen. És amikor 1890. május 1-jén a cseh munkásság először vonult ki az utcára megünnepelni a munka ünnepét, a munkásság nemzetközi közösségvállalásának napját, Jan Neruda megjegyezte, hogy munkások ezrei lépteinek dübörgésében a huszita harcok dübörgése hallik, hogy új ifjú társadalmi osztály lép fel, a dicső forradalmi hagyományok örököse: „Vörös jelvények, vörös nyakkendők – mint a cikázó villám ötlik fel az emlékezés a Kommúnára, az anarchisták vörös zászlóira! Először láttam az embereken a világ szociális mozgalmának ezt a sötétvörös színét; beleremegtem. Csodálatos – csodálatos! Ugyanazok a színek: fekete a sötétvörös mezőn, ami ott lobogott a husziták, a vallásszabadság harcosainak feje fölött, ugyanezek a színek ma ott lobognak a polgárok teljes jogegyenlőségéért harcolók feje fölött!” Jan Neruda megérezte a munkásosztály felléptének történelmi pillanatát és helyesen egybekapcsolta a huszita forradalmi hagyományokkal.

A munkásosztály a husziták nyomdokaiban bátran szembeszállt a kapitalizmussal. Amikor 1921-ben Csehszlovákia Kommunista Pártja állt a proletariátus élére, jelképül átvette a huszita hagyományok forradalmi harcának megalkuvás nélküli útját. És szükség volt rá, hogy a huszita forradalom hagyományát védelembe vegyék a meghamisítással és kiforgatással szemben. A cseh burzsoázia ugyanis 1918 után és főképp 1920 decembere, a munkásosztály ellenállásának megtörése után a kapitalisták érdekeit szolgáló állammá építette ki a Csehszlovák Köztársaságot. A csehszlovák „demokrácia” valójában a burzsoázia diktatúrája volt, amely elsősorban a munkásosztály szervezett elővéde, Csehszlovákia Kommunista Pártja ellen irányult. A dolgozó tömegek forradalmi támadásától való félelmében a burzsoázia hadjáratot indított minden ellen, ami forradalomra emlékeztetett. A huszita forradalmi hagyományok lángját is el akarták fojtani és a huszitákat vagy úgy akarták feltüntetni a nép előtt, mint ártalmatlan, foghíjas, jámbor bölcselkedőket, vagy mint vallási vakbuzgókat, akik joggal megfizettek „garázdálkodásukért”. Bár T. G. Masaryk 1918-ban még ezt a jelszót tűzte ki: A mi programunk Tábor! – csakhamar teljesen elhajlott a forradalmi hagyományoktól és a megalkuvás nélküli forradalmárok helyett Petr Chelčický hirdetett, egyenesen az ellenforradalmi értelmezéshez vezetett, mert bénította a tömegek forradalmi lendületét. Klement Gottwald a következőket írta a Chelčickývel való manőverezésről, amelyet a burzsoázia a huszita forradalmi hagyományok ellen használt fel: „Masaryk elnök pedig kitűnő burzsoá ideológus. Jól tudja, mikor mire van a burzsoáziának szüksége uralmának megtartásához. Emlékezzünk csak erre a jelszóra: ťA mi programunk Tábor!Ť Ezt a jelszót az államfordulat után adták ki, abban az időben, amikor arra volt szükségük, hogy elvonják a dolgozó nép figyelmét a szocialista forradalomtól. Ezért fordították a dolgozók figyelmét 500 évvel vissza, és a huszitizmust csak mint vallási forradalmat magyarázták. Azután Chelčický és a Cseh Testvérek kerültek sorra. Ez abban az időben történt, amikor a burzsoázia a dolgozó rétegek számlájára reparálgatta megrendült helyzetét, sorra elvette a proletariátus vívmányait és építette rabszolgatartó gépezetét.” A burzsoázia a forradalmi hagyományokkal az „államiság” kultuszát, vagyis az uralkodó osztály helyzetének a dolgozó tömegek rovására történő megszilárdítását helyezte szembe. Az agrárpárti R. Udržal miniszterelnök 1929-ben Táborban kifejezésre juttatta ezt a tökéletes elhajlást a forradalmi huszitizmustól, amikor kijelentette, hogy a táboriták legfőbb erénye nem az volt, „hogy fellázadtak az urak ellen, hanem az, hogy hallgattak hadvezéreikre”. Masaryk elnök pedig azonosította magát Tábor ilyen „értelmezésével”. (…)

„De a dolgozó nép számára nem mutathatnak utat az urak és kizsákmányolók. A dolgozó nép csak a nép történelmét vallhatja magáénak, a népét, amely felkelt ezek ellen és a többi kizsákmányoló ellen. Tábor a mi programunk!” A kommunista publicisták riadót fújtak a kapitalisták és a nemzetközi reakció ellen, amely a horogkereszt árnyékában támadásra sorakozott fel a munkásosztály és hatalmas védőpajzsa, támasza, a Szovjetunió ellen. Jan Šverma 1936-ban ezt írta: „Ma Tábornak dicső győzelmeire emlékezünk vissza. Emlékezünk, hogy tanuljunk belőlük. Erőt akarunk meríteni történelmünknek abból a dicső fejezetéből, amely őseink vérével íródott. Hiszen ma is ilyen veszedelem tornyosul felettünk, ma is sorsdöntő próba előtt áll a cseh nép. Népünkre és országunkra ismét rávetődött a kereszt árnyéka – a horogkereszt árnyéka, a nemzetközi ellenforradalom jelképe, a pusztulás, halál és a rabszolgaság réme. És ismét árulás készül a cseh nép ellen. Szemünk előtt ismét testet ölt az úri egység, Századunk urainak úri egysége, a kapitalisták, bankárok, agrár hatalmasságok úri egysége. A cseh urak egysége, akik összejátszanak a nemzetközi ellenforradalommal, akik ma is hajlandók elárulni a cseh nemzetet, hajlandók eladni a köztársaságot, készek szövetséget kötni a horogkereszttel és darabontjaival, hogy megmenthessék birtokaikat, uralmukat, osztályukat… De Tábor zászlója nem hull a porba! Mi – a cseh dolgozó emberek – megértjük őseink szavát. Ma, amikor sorsdöntő próba előtt állunk, még buzgóbban tanulunk Tábor hagyatékából, mint valaha. Minden veszedelemmel szemben, a fenyegető idegen ellenforradalommal, a mai áruló úri egységgel szemben magasra emeljük a rettenthetetlen Tábor zászlaját. És minden ellenségünkkel szemben büszkén kijelentjük: Tábor a mi programunk! – A miénk, a cseh szegény népé, a miénk – cseh munkásoké és parasztoké!” Így beszélt Jan Šverma az egész dolgozó nép nevében, a német nácizmus fenyegető veszedelme idején, ilyen magasra emelte Csehszlovákia Kommunista Pártja a huszita Tábor példáját. 1938-ban pedig, amikor a kül- és belföldi münchenesek népünk szabadsága és függetlensége körül megfonták a cselszövések és árulások pókhálóit, Kurt Konrád újra meg újra felelevenítette történelmünk e legdicsőbb fejezetét, óvott, intett és buzdított. Ekkor a köztársaság elleni rágalomhadjárattal összefüggésben a „Völkishcer Beobachter”, a nácik központi sajtószerve, eszeveszett támadó és rágalomhadjáratot indított a huszita forradalmi mozgalom ellen. A nácik és a cseh burzsoázia szószólói egy húron pendültek: gyűlölettel viseltettek mindaz iránt, ami haladó vagy forradalmi volt. A náci újságok „gyújtogatók és rablók” bandájának nevezték a huszitákat, akik öt évszázaddal azelőtt egész Közép-Európát „fosztogatták” és a kommunistákat összehasonlították velük. Kurt Konrád azonban leleplezte ezeket a náci hazugságokat, rámutatott arra, hogy a csehek öt évszázaddal ezelőtti hazafias harca éppen azért, mert a cseh nép szívéből eredt, magával ragadta a német kizsákmányolt népet, szegénynépet is, és hogy a huszita hadakból nemzetközi jellegű harcot vívó forradalmi sereg lett. „Ha a huszita forradalom egyben cseh forradalom is volt, akkor cseh jellegének mély szociális tartalma van.” A Rudé Právo, amely mozgósította népünket a fasizmus és a megadás elleni harcra, a huszita forradalmi hagyományok forrásából lelkesedést, büszkeséget és gerincességet merített. A kommunista sajtó a borongós müncheni időkben is megmutatta, hogy a huszita forradalmi hagyomány él: „Él egész népünk megszülető egységében, amely a köztársaság egyetértésben fogant védelmének zászlaja alatt jön létre, és amely a nemzetközi ellenforradalom elleni harcában ugyanolyan dicső győzelmet arat, mint amilyen a régi cseh Tábor győzelme volt.” A münchenesek azonban mégis végrehajtották szégyenteljes művüket és eladták népünket Hitlernek. Csehszlovákia Kommunista Pártja a föld alatt vezette a harcot a náci megszállók ellen. De ezt a harcot is a huszita hagyományok jegyében vezette. Klement Gottwald a moszkvai rádióban elhangzott egyik nyilatkozatának címévé e huszita jelszót tette meg: „Az ellenségtől ne féljetek, tömegére ne nézzetek!” (…) A huszita forradalmi hagyomány évszázadokon át kísérte dolgozó népünk harcát a szebb, igazságosabb társadalomért. A munkásosztály győzelmével 1945 májusában és az újkori úri egység ellenforradalmi államcsínyjének visszaverése után 1948-ban ez a hagyomány dicsőségesen beteljesült. (…)