Az emberiség az elnyomás és a sötétség századain át megőrizte a középkor bátor, haladó gondolkodású férfiainak emlékét, akik nem nyugodtak bele a hatalmas, durva hűbérurak önkényébe és erőszakoskodásába, az egyház sötét uralmába, amely a nemesség segítségére volt a jogfosztott, szolgaságra kárhoztatott nép fölötti uralmának megszilárdításában. (…)

Az egyház a mai burzsoá államokban napjainkban is változatlanul az uralkodó osztályt szolgálja. Most is, mint régen, az egyház a kizsákmányolók oldalán áll, szentesíti embernek ember általi kizsákmányolását és elvonja a dolgozókat a jobb életért folytatott harcuktól. A középkorban azonban az egyház hatalma és befolyása mérhetetlenül nagyobb volt.

Az egyház volt a leghatalmasabb hűbérúr. Az egyház vezetői – a püspökök és az egyházi szervezetek, a kolostorok és az apátságok (nagy kolostorok) – óriási birtokok és soktízezernyi jobbágyparaszt urai voltak. Számos tartomány, sok város volt Európa különböző országaiban a püspökök és a legelső püspök: a római pápa hatalmában.

Abban az időben nem a proletárokat (akkor még nem voltak) próbálta meggyőzni az egyház, hogy zúgolódás nélkül tűrniök kell az elnyomás igáját, hanem a jobbágyparasztokat, kézműveseket, mesterlegényeket. (…)

Noha az egyház szívósan törekedett a szabad gondolat elnyomására és az emberi tudat, a hívők érzelmei és lelkiismerete fölötti osztatlan uralomra, mégis akadtak olyanos, akik választ kerestek gyötrő kételyeikre és megoldatlan kérdéseikre. Ezeket az embereket eretnekeknek nevezték, az egyházi hitvallástól eltérő tanításukat pedig „eretnekség”-nek.

Az eretnekek azt vallották, hogy a becsvágyó és kapzsi, megvesztegethető egyházi vezetők meghamisítják isten akaratát. De honnan, milyen forrásokból eredt az eretnekség? Kik közül toborzódott a középkori egyház számos ellensége, az a sok önfeláldozó harcos, akit eretneknek neveztek? Mi indította az istenben vakon hívő középkori embert arra, hogy vitába szálljon az egyház parancsolataival, és saját jólétének és életének kockáztatásával, szenvedélyes szóval, olykor fegyverrel is harcra keljen a római pápa ellen, akit isten földi helytartójának tekintettek, a papok és a szerzetesek ellen, akiket az ember isten előtti szószólójának véltek?

Az egyház azt hirdette, hogy Krisztus és tanítványai, az apostolok mezítláb jártak és koldusok voltak, nincs magasztosabb és nemesebb cselekedett, mint példájuk követése.

Az egyház az élet javai iránti megvetést oltotta a tudatlan tömegbe és azt bizonygatta, hogy a bőségre és gazdagságra való törekvés akadály a túlvilági boldogság eléérésének útján. Azért tette ezt, hogy a rabságban sínylődő milliókat megbékítse nyomorúságos koldus-életükkel, elvonja őket a forradalmi harctól és arra kényszerítse, hogy a szegénység megpróbáltatásait ne rossznak, hanem – ellenkezőleg – jónak tartsák. Az egyház ténykedése azonban mind jobban ellentétbe került a szegénység és az önmegtagadás tanításával, az önkéntes szegénység hirdetésével. Minél gazdagabb lett az egyház, minél több földet, függő viszonyban lévő parasztot, készletet és egyéb földi javakat szereztek a kolostorok és a püspökök, az egyháznak minél több szolgája változott közönséges feudális ragadozóvá – annál jobban eltávolodott az egyházi emberek élete prédikációiktól. (…)

Idővel az elnyomott dolgozók képviselői, a jogfosztott jobbágyok, szegény mesterlegények is az egyház bírálásának útjára léptek. Ezek a népi származású emberek arra törekedtek, hogy valamiképp átalakítsák az életet, véget vessenek annak az erőszaknak és elnyomásnak, amely nyilvánvaló és megdöbbentő ellentétben volt az egyháznak minden ember testvériségéről, a „felebaráti szeretetről” szóló kenetteljes szólamaival.

Az egyház iránti gyűlölet alapja, valódi oka tehát a középkorban – mint minden korban – a földi, anyagi létérdekek összeütközése volt. Abban az időben azonban még a legokosabb, legbátrabb emberek is csak azért támadtak az egyházra, mivel véleményük szerint rosszul végezte „szent feladatát”: a keresztény lelkek „megmentését”. Csak homályosan sejtették, hogy minden egyház kizárólag az uralkodó osztályok érdekeit szolgálja. Maga az egyház nem keltett felháborodást a középkori emberben, de felháborította áldatlan állapota, állítólagos eltérése a krisztusi tanítástól, szolgáinak bűnei és haszonlesése. Az egyház vádlói azért mutattak rá, hogy korukban milyen mélyre süllyedt az egyház, mivel megjavításáról és a helyes útra való visszatérítéséről ábrándoztak.

Ezért nem az egyház ellen küzdöttek általában, hanem csak a rossz, hamis egyház ellen, egy jó, igaz egyházért. Ezek az emberek naivul hittek abban a lehetőségben, hogy a fennálló egyházat meg lehet javítani és „jó”, vagyis igazságos és önzetlen egyházat lehet teremteni. Nem is sejtették, hogy egy ilyen „jó”, önzetlen egyház megteremtése megvalósíthatatlan feladat, mivel az egyház egész történeténél, helyzeténél és érdekeinél fogva elválaszthatatlanul összefügg a kizsákmányolókkal. A középkori egyház vádlói azt bizonygatták, hogy régente állítólag „jó” egyház volt, az úgynevezett „apostoli” egyház, amelyet a legendás Krisztus legendás tanítványai – az apostolok – vezettek. Az „eretnekek” az állítólagos önzetlen ősegyházról való fantasztikus elképzelésük alapján ezt az apostoli egyházat szembeállították az akkori, velejéig romlott középkori egyházzal, és ez utóbbit arra szólították fel, hogy váljék hasonlóvá az ősegyházhoz: mondjon le minden birtokáról, vagyonáról és igényéről. (…)