Így a IV. században nagyon elterjedt az arianizmus (amelyet megalapítójáról, Ariusról neveztek így); ez a tan Krisztusnak csak emberi lényegét ismerte el, és ezért alárendelte őt az atyaistennek. Egy másik eretnek tan, a „monophysitizmus” (az egy természetről szóló tanítás) viszont Krisztust kizárólag isteni lényegűnek fogta fel.

Ezek a tanok dühös vitákat váltottak ki, vér folyt miattuk, mivel ezek mögött a dogmatikai nézeteltérések mögött olyan áramlatok rejtőztek, amelyek az uralkodó egyház és az erre támaszkodó rabszolgatartó állam ellen harcoltak. Az arianizmus azzal, hogy Krisztus istenségét tagadta, tagadta egyúttal a keresztény egyház isteni voltát is. Az ariánusoknál a papság nem alkotott kiváltságos csoportot, nem foglalt el magas tisztségeket, nem rendelkezett óriási földbirtokvagyonnal, mint az ortodox egyházban. Az ariánusok élesen felléptek az egyház gazdagsága s különösen az egyházi nagybirtok ellen. Érthető, hogy az ortodox papság, különösen annak felső rétege, gyűlölte és üldözte az ariánusokat. A 325-ben összehívott első egyetemes zsinat elítélte Arius tanait. De az arianizmus követőkre talált a néptömegekben, amelyeket felháborított a terjedelmes birtokokat harácsoló, a szegényeket kizsákmányoló főpapság kapzsisága, fényűzése és gazdagsága. Az arianizmus felé hajlott néhány olyan császár is, aki anyagi erőforrásait egyházi bortokok lefoglalásával igyekezett növelni, Az arianizmus széltében elterjedt a birodalmat gyűlölő „barbárok” között is.

A monophysitizmus (4. fejezet) különösen a birodalom keleti területein, Szíriában és Egyiptomban terjedt el, amelyekre súlyos teherként nehezedett a római állam nyomása, és ezért arra törekedtek, hogy kiváljanak belőle. A monophysitizmus szintén összekötötte tanítását az egyház gazdagsága elleni tiltakozással. A monophysiták azzal, hogy tagadták Krisztus emberi, földi természetét, azt követelték a papságtól, hogy mondjon le a földi javakról, a gazdagságról és fényűzésről.

Voltak olyan eretnekségek, amelyek az elnyomott osztályok, különösen a rabszolgák és colonusok törekvéseit fejezték ki, s a rabszolgatartó társadalom teljes megváltoztatását kívánták. Ilyen volt például az „agnosztikusok” mozgalma (3. fejezet). Ezek igyekeztek az életben megvalósítani az őskereszténységnek az emberek egyenlőségéről szóló tanítását, amelyről az uralkodó egyház azt állította, hogy csak a túlvilági életben valósulhat meg. Az egyház ádázul üldözte az eretnekségeket, de ezek nagyszámú követőre találtak a birodalom népi tömegei körében. (…)

Az agnosztikusok forradalmi mozgalma Észak-Afrikában,
s e terület meghódítása a vandálik és alánok által

Az agnosztikusok mozgalma a néptömegek tiltakozása volt a szociális elnyomás ellen,d e vallásos lepelbe öltözött, és az uralkodó egyház elleni harc jelszavai alatt folyt. Az agnosztikusok az őskeresztény demokratikus szekták hagyományait folytatva, az eredeti kereszténységhez való visszatérést hirdették, a társadalmi egyenlőség és a vagyonközösség megteremtésére törekedtek, és negatív álláspontra helyezkedtek a magántulajdonnal szemben. Tanításuk széleskörű visszhangra talált a római Africa provincia elnyomott néptömegei körében.

Különösen nagy méreteket ölt az agnosztikusok mozgalma 409–10-ben. A rabszolgák és colonusok egyik legnagyobb felkelésének központja Numidia volt, de a harcok az afrikai tartományok sok más területére is kiterjedtek. Az agnosztikusok mozgalmának méreteiről az afrikai Hippo város püspöke, a híres teológus, Ágoston (Augustinus) beszél leveleiben és beszédeiben. Arról tudósít, hogy Africa provinciában „a falusi lakosok (ristici) fellázadnak gazdáik ellen, és a szökött rabszolgák nemcsak hogy otthagyják uraikat, hanem még meg is fenyegetik őket – sőt nemcsak megfenyegetik, hanem el is pusztítják”.

Az agnosztikusok szoros kapcsolatban álltak Afrika bennszülött lakosságával, mivel a nagy afrikai földbirtokosok birtokain a rabszolgák és colonusok főként helyi, berber (mauretániai) eredetűek voltak. Ezért az Africa provinciába betörő berber törzsek mindig aktív támogatókra találtak a rómaiak által leigázott honfitársaikban. Az agnosztikusok kegyetlen üldözése, amely 411–12-ben kezdődött, ideiglenesen meggyengítette a mozgalmat, de hamarosan egész Észak-Afrikában újra fellángolt. A források arról tudósítanak, hogy az agnosztikusok küzdelme 418–20-ban új lendületre kapott. Numidiában, amely továbbra is a felkelés központja maradt, az agnosztikusok elkeseredett és véres harcokat vívtak a római hadseregekkel. Ezt a felkelést szokatlan kegyetlenséggel fojtottak el; a római seregek körülzárták és arra kényszerítették az agnosztikusokat, hogy tűzbe vessék magukat, hogy elkerüljék a római hóhérok kezét. A felkelés méreteiről a forrásokt udósításai tanúskodnak, amelyek azt mondják, hogy a küzdelem folyamán a felkelő rabszolgák és colonusok ezrei pusztultak el, s még nagyobb volt azok száma, akik elmenekültek. (…)

A képromboló mozgalom

A polgári irodalomban – különösen a mai reakciós külföldi polgári történészek műveiben – a képrombolást úgy szokták megrajzolni, mint tisztán vallási mozgalmat. A szovjet tudósok bebizonyították, hogy e vallási harc leple alatt éles társadalmi összeütközések folytak: a néptömegek harca az uralkodó egyház ellen és a katonai arisztokráciának az egyházi földbirtok korlátozására irányuló törekvése. (…)

A népi tömegek alkották a küzdelem fő erejét, ezek adtak lendületet a mozgalomnak. A népi tömegek a képek és ereklyék tisztelete elleni fellépésükkel a hivatalos egyház és az állam elnyomása, az egyházi hierarchia ellen küzdöttek. Egészek mások voltak a képromboló mozgalmat vezető katonai arisztokrácia céljai és feladatai. Ez az arisztokrácia nem az ortodox egyház ellen harcolt, hanem csak a papság befolyásának korlátozására törekedett, s a maga érdekében felhasználta a széles néptömegek mozgalmát. A képromboló császárok és támaszuk, a katonai arisztokrácia a mérsékelt irányt képviselték, míg a paulikiánusok mögé szorosan felzárkózó népi tömegek a mozgalom forradalmi szárnyát alkották, amely a társadalmi egyenlőtlenségek és az uralkodó egyház teljes megsemmisítésére törekedett. (…)

A lollardok. John Ball

Ugyanakkor a dolgozók és különösen a parasztság széles rétegeinek körében nőtt az elégedetlenség az egyházzal szemben. Az egyházi feudális urak voltak a parasztság legkegyetlenebb kizsákmányolói. Makacsul ragaszkodtak a jobbágyrendszerhez és a robothoz. Az egyház tizedeivel és egyéb adóival folyton zaklatta a parasztokat. A nép körében széleskörű mozgalom indult meg a katolikus egyház ellen. Támogatásra talált ez az alsó papság körében is, amelynek sok képviselője szinte koldusboton tengődött, gyűlölte a gazdag egyházat, és megértette a nép szükségleteit.

Angliában népi prédikátorok jelentek meg, az ún. „lollardok”. Durva szőrcsuhába öltözve bejárták Angliát, és prédikációikban kikeltek a gazdag és hatalomvágyó egyház ellen. Beszédeikben igen erősek voltak azok a tényezők, amelyek a népi tömegek törekvéseit fejezték ki. A lollardok élesen kikeltek a feudális urak és a királyi hivatalnokok visszaélései ellen. Leleplezték annak a rendnek igazságtalan voltát, amelyben egyesek egész életükön keresztül mások számára kötelesek dolgozni. Azt mondogatták, hogy isten az embereket egyenlőknek teremtette: „Míg Éva szőtt és Ádám kévét hordott, ki látott akkor lovagot és lordot?”

A népi prédikátorok között tehetségével és meggyőződésének erejével különösen kitűnt John Ball. Követelte az egyházi tized megszüntetését és az egyház óriási vagyonának elkobzását. Hatalmas néptömegek gyűltek össze, hogy meghallgassák. Az egyházi hatóságok gyűlölték és üldözték, a nép azonban elrejtette. Végül is elfogták, és a canterburyi érsek börtönébe vetették. John Ball és a lollardok tanítása a parasztság és a városi szegénység széles tömegeinek érdekeit fejezte ki. Engels rámutat arra, hogy John Ball annak a középkori paraszti-plebejus eretnekségnek a képviselője, amely minden hívő isten előtti egyenlőségéből „következtetéseket vont le a polgári egyenlőségre, sőt részben a vagyonegyenlőségre nézve is”. (…)

Az osztályharc kiéleződésével összefüggőn Észak-Itáliában széltében terjedtek a vallási eretnekségek: a patarénusok mozgalma két évszázadon át élt, nagy területre terjedt ki a valdensek mozgalma. Az eretnekmozgalmak által a társadalom megreformálására felvetett tervek mind radikálisabb jelleget öltöttek.

Az „apostoltestvérek” szektájában a szociális mozzanatok döntő jelentőségűvé váltak. Ezt a szektát Segarelli alapította (1260 körül) Párma tartományban. Az „apostoltestvéreknek” nem volt magántulajdonuk, egész vagyonukat odaadták a közösségnek, egymást testvérnek nevezték. Amikor a szekta széles népi tömegeket kezdett magához vonzani, felébredt az egyház aggodalma, és a pápa betiltotta az apostoltestvérek szervezeteit. Segarellit kiűzték Pármából; ekkor egész Észak-Itáliában hirdetni kezdte tanait, és a szegénységben sínylődő rétegekben mindenütt követőkre talált. Végül is elfogták, és 1300-ban Pármában megégették.

Csakhamar egy kolostorból megszökött ferences novícius, Dolcino lépett Segarelli nyomdokaiba. Ő egy volt apácával, Margheritával együtt erős agitációt fejtett ki. Azt tanította, hogy a tulajdon és a gazdagság minden rossz kútfeje, be kell vezetni a vagyonközösséget; a katolikus egyház akkor lépett a züllés útjára, amikor vagyon birtokába jutott; de rövidesen elérkezik majd az isten ezredéves királyságának ideje, amely egyben a társadalmi igazság uralma is lesz, és megvalósul az összes javak közös birtoklása; az igazság uralma úgy fog diadalmaskodni, hogy erőszakkal elveszik a vagyont az egyháztól és a gazdagoktól, és kiirtják az egész papságot. Dolcino kiábrándult abból, hogy eszményeit a világi hatalom támogatásával valósítsa meg, és minden reményét az elnyomottak fegyveres felkelésébe vetette. Hívei csapatával Vercelli városa közelében a piemonti Alpokba vonult. A feudális szolgáltatások terhe alatt sínylődő parasztok tömegesen csatlakoztak hozzá.

A felkelő parasztok szétverték az ellenük küldött csapatokat, s megtámadták az úri birtokokat és kolostorokat, ami arra késztette a feudális urakat, hogy taktikából némi, jelentéktelen engedményeket tegyenek a parasztoknak. Ez a cselfogás azt eredményezte, hogy Dolcino csapatának jó része lemorzsolódott. V. Kelemen pápa keresztes hadjáratot hirdetett a felkelt parasztok ellen. Visszaszorították a hegyekbe, és erődítménygyűrűvel fogták körül őket, de csak az éhezés tudta ellenállásukat megtörni. 1307-ben leverték a felkelőket, nagy részüket kardélre hányták, a többieket pedig megkínozták és kivégezték. Dolcinót és Margheritát borzalmas kínzások után végezték ki.

Ez a felkelés az egyik legelső láncszem a parasztháborúk láncolatában, amely tovább folytatódik Franciaországban a Jacquerie-ben, Angliában a Wat Tyler-felkelésben és Csehországban a táboriták mozgalmában.