Az első keresztények a siralmas jelenből a jövő reményébe menekültek, annak az ezeréves birodalomnak a várásába, melyet Krisztus a földön meg fog teremteni. Az ezeréves birodalmat igen földi és érzéki módon képzelték el; az első évszázadok egyházatyái nem vetették meg, hogy ecseteljék a szerelem és a bor örömeit, amelyek ebben a birodalomban uralkodnak majd. Csak amikor a keresztény vallás nem a szerencsétlenek és elnyomottak hite volt többé, amikor a hatalmasok és gazdagok hitévé vált, vesztette el hitelét a hivatalos egyháznál a chiliasmus, vagyis az ezeréves földi birodalom várása. Az egyház forradalmi mellékízt érzett benne, s ezért most a biztonság kedvéért a fellegekbe helyezte át a boldogok országát.

Ámde bármennyire az ezeréves birodalomba vetett remények uralkodtak is a kereszténység első évszázadaiban, mégsem ezek szerezték meg a győzelmet a kereszténységnek, hanem sokkal inkább tetterős kísérletei arra, hogy segítsen a süllyedő világbirodalom legnagyobb társadalmi baján, a tömegínség nyomásán. A keresztény közösségek először kommunisztikus alapokon próbáltak szervezkedni, de ezek a kísérletek már azon meghiúsultak, hogy a kereszténység előtti kommunizmus nem terjedt ki a termelésre, csupán a fogyasztásra; az, hogy a rabszolgagazdaság megvetette a termelőmunkát, szintén abban az irányban hatott, hogy az első keresztény közösségek egyáltalán nem törődtek a termeléssel. De még ha gondoltak volna is erre, a termelési eszközök magántulajdona abban az időben föltétlen szükségszerűség volt, s ez gyorsan véget vetett az őskeresztény kommunizmusnak, jóllehet a régebbi egyházatyák még igen gyakran és igen hevesen prédikáltak a vagyon ellen és a javak egyenlőtlensége ellen. Mindamellett – ha a kereszténység nem tudta is megoldani a tömegnyomor problémáját, nem tudta is megszüntetni a javak egyenlőtlenségét – kezdetben mégis sokat tett a tömegnyomor gyakorlati enyhítéséért, s ez nem csekély mértékben biztosította világtörténeti sikerét.

Csakhogy az új vallás, ha az őskeresztény kommunizmus meghiúsulása folytán képtelennek bizonyult is kora osztályellentéteinek leküzdésére, önmagából még új osztályellentétet is kifejlesztett. Az első keresztény közösségek korlátlan önigazgatásából, azáltal, hogy gyarapodott hatalomban és gazdagságban, egy uralkodó osztály nőtt ki, a papság, s a közösségi tagok osztálya lassanként alávetette magát neki. A szegényekben és nyomorultakban, akikből az első közösségek toborzódtak, nem volt meg az a felismerés és erő, hogy megőrizzék demokratikus berendezésüket; a püspökök egyre függetlenebbek lettek választóktól, s az egyházközségeket már a III. században majdnem mindenütt csak az a jog illette meg, hogy jóváhagyják az egyházi hivatalnokokat. (…)