A korai antifeudális népi-forradalmi mozgalmak résztvevői érett korú férfiak és nők voltak, akik elsősorban a maguk számára igyekeztek az addig számukra elérhetetlen tudást megszerezni. Ezért mindenkor előtérben állt a felnőttek oktatásának kérdése. A gyermeknevelés és oktatás csupán ennek függvényeként, mintegy alárendelten jelentkezett. 
(…)
 Ez a probléma, amelyet először az eretnekmozgalmak, s ezek nyomán a korai forradalmi mozgalmak vetnek fel, a szocializmus kialakulásának egész történetét végigkíséri és mindenütt időszerű ma is, ahol sor került, vagy sor kerül eddig gazdasági, politikai, társadalmi és nem utolsósorban kulturális elnyomatásban tartott széles néprétegek felszabadítására. (…)
 Az eretnekmozgalmaknak, ideológiájuknak és ebből következő gyakorlati, nevelő, oktató tevékenységüknek elemzését és összefoglalását a fentieken kívül még más, nem kevésbé fontos szempontok is indokolják.
 Az eretnekmozgalmak történetének általában Nyugaton igen kiterjedt a szakirodalma. Az 1955-ös római történészkongresszuson például külön ülésszak – amely a „Népi vallásos mozgalmak és eretnekségek a középkorban” címet viselte – foglalkozott a huszitizmusig bezárólag a középkori eretnekmozgalmakkal. Az angol, német, francia és olasz történészek részéről elhangzott – számos vonatkozásban értékes – előadások és hozzászólások közös lényege az, amit Morghen római történészprofesszor így foglalt össze zárszavában: „Kétségtelennek látszik, hogy a középkori népi vallásos mozgalmakat nem osztályöntudat, sem pedig gazdasági követelések ihlették, hanem ezek egyedüli mozgatóereje a vallás, a széles népi tömegek vallásos hite és törekvése.”
 E közös alapról kiindulva igyekeztek az egyes előadók – kimondva vagy inkább kimondatlanul – cáfolni Engels és általában a marxista kutatók nézeteit, amelyek közös lényege a „vallásos burok” fogalma –, az a gondolat, hogy vallásos eszmék az adott esetekben reális, e világi követeléseket fejeznek ki.
 Az előzőkben vázolt szemléletmód a nyugati szakirodalomban a korai és késői eretnekmozgalmak megítélésével kapcsolatban egyaránt uralkodó. Egyes kiemelkedő képviselői egy-egy művének ismertetésére – amennyire ezt tárgyunk sajátos szempontjai szükségessé teszik – a maguk helyén még visszatérünk.
 Elöljáróban csupán annyit, hogy ezt az álláspontot tényekkel, érvekkel cáfolni a marxista szakirodalomnak – az egyes részkérdések vonatkozásában is – fontos feladata. Annál is inkább, mert nem véletlen, hogy az említett nyugati tendenciák éppen a második világháború után kerültek különösen előtérbe, amikor a szocialista tábor rohamos növekedésével együtt nőtt a kommunizmus „veszélye”.
 A kommunizmus ellen folytatott ideológiai harc egyik – bár közvetett – módja pedig kétségtelenül annak bizonyítani akarása, hogy ez nem fejlődés eredménye, nem voltak előzményei sem a népi-forradalmi mozgalmakban, sem másutt.
 Ezt jelenti az eretnekmozgalmak vallásos jellegének egyoldalú kidomborítása, az anabaptisták parasztháborúbeli aktív részvételének tagadása, a münsteri kommuna sötéten negatív ábrázolása. (…)
 Az eretnekmozgalmak népnevelési, népoktatási törekvései – ezek következetes érvényre jutása a különböző mozgalmak során – önmagukban is világosan bizonyítják e mozgalmak elsődlegesen társadalmi, politikai jellegét: azt a már Engels által megállapított tényt, hogy a középkori eretnekmozgalmak esetében a vallásos ideológia csak burok, amely mögött a lényeget a paraszti-plebejusi rétegek gazdasági, társadalmi törekvései jelentik.
 Hiszen a történelem során még sohasem volt olyan, valójában vallásos mozgalom, amelyik a széles néptömegek oktatását, felvilágosítását tűzte volna ki célul és ezt a törekvését – az eretnekmozgalmakhoz hasonló következetességgel – évszázadokon át egyre inkább növekvő intenzitással juttatta volna érvényre.
 Ennek következetes érvényre juttatása csak a paraszti-plebejusi eretnekmozgalmak, a népi-forradalmi mozgalmak, gazdasági politikai harcokból eredő, ezekkel szoros egységbe forrott felvilágosító törekvései révén valósulhatott meg.
 Azon túl tehát, hogy a korai antifeudális népi-forradalmi mozgalmak oktatási, nevelési törekvéseit feltárva a marxista pedagógia előtörténetének egy eddig még alig felderített és legfeljebb csak egyes részleteiben kutatott fontos szakaszát vizsgáltuk, az előzőkben ismertetett szempont is indokolta kutatásunk tárgyának kiválasztását. (…)

(…)
Az anabaptizmus létrejöttének helye, ideje és körülményei körül folyó vita a nyugati szakirodalomban még napjainkban sem tekinthető eldöntöttnek.
 Az első pillanatra talán különösnek is tűnik az az igyekezet, amellyel a nyugati, ma már jórészt az Egyesült Államokban élő kutatók az anabaptizmus keletkezési évét igyekeznek meghatározni, s azt bizonygatni, hogy az 1525-ben keletkezett. Sem előbb, sem később – éppen 1525-ben.
 Vajon miért szükséges és egyáltalán lehetséges-e egy népi eredetű mozgalom keletkezési idejét évre, sőt majdnem napra pontosan meghatározni? Ha nem is lehetséges, de egyesek – és köztük e terület egyébként legnevesebb kutatói is – úgy vélik: szükséges.
 Ha ugyanis az anabaptizmus 1525-ben keletkezett és nem előbb, úgy megdőlnek azok az állítások – így Engelséi is –, amelyek ennek az eretnekmozgalomnak már a német parasztháborút megelőző időkben, sőt magában a parasztháborúban is jelentős szerepet tulajdonítanak.
 E kérdéskör mai tengerentúli kutatóinak egyik fő célkitűzése az anabaptizmus politikai jellegének, egykori forradalmi tendenciáinak teljes tagadása. Cáfolata mindannak, ami a mozgalmon belül valaha is a társadalmi haladás irányába mutatott és ezzel együtt a vallási jelleg kizárólagosságának, egyértelműségének hangsúlyozása.
 Ez az irányzat azután olyan messzire vezet, hogy nemcsak azokat a szálakat igyekeznek elvágni, amelyek az anabaptistákat népi-forradalmi mozgalmakhoz fűzik, hanem egyes kutatók azokat a kapcsolatokat is tagadják, amelyek a korabeli baseli haladó körökhöz, Erasmushoz és rajta keresztül Morushoz, illetve annak Utópiájához vezetnek. Mert „…ahol a biblia uralkodik, nincs helye, de nem is szükségeltetik semmiféle szociális utópia…” – vallja az anabaptisták múltjának egyik elismert kutatója.
 Mint a későbbiek során ez majd világosan kitűnik, ez a szemléletmód, csakúgy, mint a mozgalom 1525-ös keletkezési évszáma, teljességgel elfogadhatatlan.
 Nem feltételezést állítunk feltételezéssel szemben, hanem tényeket, amelyek világosan bizonyítják, milyen szoros kapcsolat fűzte az anabaptistákat kezdettől fogva a német parasztháborús megmozdulásokhoz, sőt magához Münzerhez. De azt a vonalat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amely a baseli humanista körhöz vezetett.
 Maga az anabaptista mozgalom nem egyik napról a másikra született – s éppen ezért nem is tudjuk pontosan meghatározni keletkezési évét. Kialakulása, fejlődése nem választható el élesen a korábbi középkori eretnekmozgalmaktól sem. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az a német város, ahol először tűnnek fel tömegesen anabaptisták és játszanak jelentős szerepet – Zwickau, a cseh határ közelében fekszik.
 A mozgalom társadalmi, politikai célkitűzései, követelései sem egészen újak, csupán a társadalmi fejlődés magasabb fokának megfelelően magasabb szinten jelentkeznek.
 Ami pedig a mozgalom ideológiájának vallásos foglalatát illeti, már a kortársak is megállapították, hogy az anabaptista, „újrakeresztelő” elnevezés ezt nem pontosan, sőt lényegét tekintve egyáltalán nem fedi.
 Nem az újrakeresztelés szükségét hirdették ugyanis az anabaptisták, hanem a gyermekkeresztség ellen tiltakoztak. Az volt a véleményük, hogy a gyermekeknek előbb méltóvá kell válniuk a keresztségre, tudatosan kell vállalniuk mindazt, amit a keresztség jelent. Tehát nem „újra” kell keresztelni, hanem csak akkor, amikor a gyermek – rendszeres valláserkölcsi nevelés révén – erre már megérett. Ennek az elvnek értelmében – amely már eleve magában hordja a gyermeknevelés jelentőségének felismerését – „újra” keresztelték azokat a felnőtteket is, akik a mozgalomhoz már érett korukban csatlakoztak.
 Ez volt a mozgalom vallásos ideológiájának sarkpontja, amely önmagában is fokozott erkölcsi felelősséget jelentett minden egyes tagja számára. Felelősséget azért, amit valaki tudatosan vállalt, szemben az újszülött-keresztséggel, s amiből ez eredt: a kegyelem tanának katolikus, illetve hivatalos egyházi értelmezésével.
 A csecsemőkeresztség elvetése nem volt új jelenség az eretnekmozgalmak körében. Már a IV. században kialakult eretnekség, a „donatizmus” hívei, illetve e mozgalom vezetői – fogyatékos bibliaismeretük ellenére is – megállapították, hogy a bibliában nincsen szó csecsemőkeresztségről. Ezt csak erőszakkal lehet onnan kimagyarázni, ugyanúgy, ahogy Augustinus – a donatisták elszánt ellenfele – az eretnekek üldözésének a jogát is a bibliából, magának Jézusnak a szavaiból vélte kiolvashatni. minél jobban terjedt azután a későbbi századok során a biblia ismerete a paraszti-plebejusi rétegek körében, annál általánosabbá vált ez az önmagában is „eretnek” felismerés, aminek egyenes következménye volt a csecsemőkeresztség elvetése. Már a katarok – a többi szentségekkel együtt – a keresztséget ugyancsak elvetik, és másféle szertartásokkal helyettesítik. A csecsemőkeresztséggel szemben elutasító álláspontot képvisel a huszitizmus is.
 Mindezek mögött ott húzódik az a gondolat, amely lényegében az anabaptizmusban nyer megfogalmazást: hogy akarata ellenére senkit sem lehet kereszténnyé tenni; ahhoz személyes megtérés és hitvallás, érett önkéntes elhatározás szükséges.
 Az önként és tudatosan vállalt keresztség jegyében alakult tehát ki az anabaptista eretnekség, az a mozgalom, amelyet – mint erre Engels rámutatott – a fentieken kívül a lényegében valamennyi uralkodó osztállyal való szembenállás tartott össze.
 Ez volt az összetartó ereje, s már létrejöttének fő oka is. Ezért nem lehet vitás, hogy az anabaptizmus legmélyebb társadalmi gyökerei a XVI. század fordulójának német paraszti-plebejusi mozgalmaiba nyúltak vissza. (…)
 Az anabaptizmus osztálybázisa azonos volt a koraközépkori paraszti-plebejusi eretnekmozgalmakéval. Híveinek zöme a paraszti-plebejusi rétegekből került ki, akiknek a XVI. század eleji nyomorúságos helyzete s fokozódó elnyomatása a mozgalomhoz való csatlakozásukat elsősorban indokolja.
 Ezek a rétegek határozzák meg döntően a mozgalom ideológiai jellegét. Azonban éppen a mozgalom ideológiájának későbbi alakulása szempontjából nem lehet eltekinteni attól a  hatástól sem, amelyet az anabaptizmus paraszti-plebejusi szárnyára a humanizmus: elsősorban az 1515 és 1520 között Baselben kialakult humanista kör gyakorol. Ha jelentőségét tekintve nem is ér fel az előbbivel, tárgyunk sajátos szempontjait tekintve nem mellőzhető az 1510-es 20-as évek német humanizmusa bizonyos demokratikus tendenciáinak vizsgálata sem.
 A lutheri reformációt csak népnevelési, népoktatási vonatkozásaiban véljük kérdéskörünkbe tartozónak. Ezzel is hangsúlyozni kívánjuk: nem tekintjük az anabaptizmust a nyugati szakirodalomban többször emlegetett „református” eretnekségnek, tehát olyan eretnekmozgalomnak, amelyik a lutheri reformáció ideológiájából nőtt ki, s elsősorban azzal fordult szembe.
 Ezzel kapcsolatban is szükségesnek tartjuk kiemelni: az anabaptizmus olyan plebejusi-paraszti eretnekmozgalom, amely népi mozgalmakból eredt, azokkal szoros egységben fejlődött. Éppen ezért – kezdeti reménykedés s az ezt követő kiábrándulás után – a lutheri reformációval is szükségképpen szembefordult és következetesen továbbvitte, továbbfejlesztette azokat az antifeudális törekvéseket, amelyeket a feudális katolicizmussal szemben – mint a népi reformáció előfutára – már a korai „protestáns eretnekség” képviselt. (…)