A hanganyag

A Nagy Imre és vádlott-társai ellen lefolytatott koncepciós perről két (audio)-vizuális anyag maradt fönn az utókor számára: egy filmanyag és a per teljes hanganyaga. Mindkettőt a belügyminisztérium technikusai rögzítették a tárgyalóteremben. A per részletes dokumentációjának két oka is lehetett: egyrészt rögzíteni a per történéseit, hogy adott esetben a maguk és a külső megfigyelők – pl. egy esetleges szovjet igény – számára pontosan dokumentálni tudják a történteket, mintegy önmagukat igazolandó. Másfelől nem kétséges, hogy az eredeti elgondolás szerint a perben rögzített hang- és képanyagokat a Kádár-rezsim a maga propagandacéljaira is fel kívánta használni. A per egészéről így filmfelvétel is készült, ám a hanganyaggal ellentétben a filmfelvételekből csak azok a részek maradtak fönn, amelyeket a vizsgálat lebonyolításával megbízott nyomozócsoport vezetője, Rajnai Sándor nyomozó alezredes közreműködésével és útmutatásai alapján a vágtak össze, manipulatív céllal. A filmbe be nem került felvételeket, egyelőre ismeretlen időpontban, elővigyázatosságból megsemmisítették. Jellemző, hogy később még ennek a torzított és manipulált propagandafilmnek a bemutatásától is eltekintettek. Attól tartottak, hogy a film így is ellenkező hatást váltana ki a közvéleményből, emlékeztetné az embereket a forradalom napjaira. (Kopácsi Sándor, a per egyik túlélője visszaemlékezésében azt írta, a filmet azért sem lehetett bemutatni, mert a perről utólag kiadott közleményben szerepelt Szilágyi József, noha őt már korábban kivégezték, és a film így óhatatlanul leleplezte volna a hazugságot.) A Terror Háza 2002 februárjában nyílt állandó kiállításán ez a torzított, a per áldozatainak emberi méltóságát súlyosan sértő film látható, minden, a per körülményeit és az áldozatok helyzetét magyarázó kommentár nélkül. Az OSA bemutatója ezzel szemben arra tesz kísérletet, hogy a per egyetlen, teljes és vágatlan hangfelvételének bemutatásával rekonstruálja a pert, méghozzá lehetőség szerint az 50 évvel ezelőtt lezajlott per eseményeivel azonos időben.

A hangfelvételek időtartama és a jegyzőkönyvekben rögzített időpontok között olykor eltérés van. Ez annak tudható be, hogy az elrendelt szünetek nem a bíró által meghatározott ideig, hanem annál hosszabb időn át tartottak. A szünetek valóságos hosszúságát azonban sem a hangfelvétel, sem a jegyzőkönyv alapján nem lehet megállapítani, így a per lejátszásakor azokhoz az időpontokhoz fogjuk tartani magunkat, amelyeket a tárgyalást levezető elnök eredetileg meghatározott.

A per hanganyagát 1958. június 9-e és 15-e között a tárgyalóteremben elhelyezett két orsós magnetofonnal rögzítették 60 perces hosszúságú hangszalagokra. A per júniusi szakaszának hét napján, azaz 1958. június 9-től június 15-ig mintegy 52 órányi hangfelvételt rögzítettek. A per során két felvevő készüléket használtak, melyek általában fél perc átfedéssel vették az elhangzottakat. A biztonság kedvéért az egyik magnetofont még azelőtt beindították, hogy a másikba fűzött szalag lejárt volna. Ez azt bizonyítja, hogy különös gondot fordítottak arra, nehogy véletlenül egyetlen szó is rögzítetlen maradjon. Azt, hogy a tárgyaláson elhangzottakat a hangtechnikusok vágás nélkül rögzítették, külön megerősíti az a tény, hogy a tárgyalás 5. napján a vádlottak lelki megtörése céljából levetített, az 1956-os eseményekről összevágott propagandafilm vetítése alatt is folyamatosan vett a magnetofon, föltehetően azért, hogy a vádlottak esetleges spontán reakcióit is rögzíteni tudják. Így folyamatosan hallhatjuk a vetítőgép hangját és a háttérből a film narrációját.

A tárgyalóteremben két mikrofon volt elhelyezve (ez az ott rögzített filmfelvételeken is látható). Egy a bíró előtti asztalon, egy pedig a vádlottak előtt, az első padsortól mintegy két méterre, középen. A per során végig, kivétel nélkül minden kihallgatott személy ez előtt a mikrofon előtt tett vallomást, általában állva. Többen (pl. Tildy Zoltán vagy Haraszti Sándor) engedélyt kértek ahhoz, hogy ülve tehessék meg a vallomásukat, de a rögzített anyag ennek ellenére jó minőségű. Általánosságban elmondható, hogy a kor technikai színvonalához képest a hangfelvétel minősége kiváló. Egyedül Donáth Ferenc és Haraszti Sándor kihallgatása során fordul elő, hogy a felvétel olykor halk, nehezen érthető, ami halk, visszafogott hanghordozásuknak tudható be. (A bíró többször figyelmezteti őket, hogy beszéljenek hangosabban. Haraszti okkal hivatkozik arra, hogy majdnem másfél éve magánzárkában van, ez idő alatt szinte senkivel nem váltott egy szót sem, így nehezére esik a beszéd.) Továbbá, a teljes 52 órához képest elhanyagolható hosszban, van néhány rosszul vagy alig hallható részlet, általában 1-5 másodperc hosszban. Ezeket a részeket összevetettük levéltárban rendelkezésre álló, magnófelvételről készült átiratokkal, amely alapján megállapítható, hogy kizárható bárminemű szándékos torzítás vagy manipuláció. Ezenfelül természetesen vannak részek, ahol a bíró és a vádlott vagy egy-egy tanú és a vádlott szóváltása kisebb hangzavart eredményezett, a vita hevében egymás szavába vágva beszélnek. Ez azonban, figyelembe véve ennek a tárgyalásnak a rendkívüli körülményeit, természetesnek mondható.

A teljes anyagot az említett átiratokkal összevetve szembetűnő, hogy igen jelentős szakaszokat nem írtak le sem a helyszíni gyorsírásos jegyzőkönyvben, sem a hangfelvételről készített átiratban. A leirat, különösen, amikor a tanúvallomásokra és a szembesítésekre kerül sor a per harmadik napjától kezdve, igen nagy hiányokkal bír, és ezek a hiányok a per teljes meglévő iratanyagából sem rekonstruálhatóak teljes mértékben, hiszen az elhangzottak tartalmára vonatkozóan csak a tárgyalás rövidített jegyzőkönyve áll rendelkezésre, illetve a nyomozás során keletkezett iratokból lehet az elhangzottakra következtetni. Ezenfelül jellemzően a tárgyalás azon szakaszai is hiányoznak az átiratból, amikor a bizonyítási eljáráshoz benyújtott, más módon (pl. már írásban) rögzített nyomozati, vizsgálati jegyzőkönyveket vagy más írásbeli „bizonyítékokat” (pl. újságcikk, a forradalom idején közzétett kormánynyilatkozatok s a többi) olvasnak fel. A hangfelvételeken ezek is hiánytalanul hallhatóak. Ezért a Nagy Imre és vádlott-társai ellen lefolytatott per legteljesebb ma hozzáférhető dokumentumának a lejátszandó hanganyag tekinthető.

A hanganyag jelentősége még egy további vonásában is megragadható: meghallgatása a leírt szöveghez képest számos alkalommal jelentősen segíti az elhangzottak pontosabb értelmezését, a per drámaiságának és dinamikájának a megértését, beleértve nemcsak a per áldozatainak, hanem az ügyészeknek és bíróknak az intencióit, habitusát és motivációját. A hanganyag forrásértéke tehát nemcsak abban rejlik, hogy a legteljesebb hozzáférhető szöveg. A hanganyag adja vissza legpontosabban azt, hogy a tárgyaláson mi történt, és hogyan. Így számos fontos részletet illető kérdésben revelatív erejű, új forrásnak kell tekintenünk.

Végezetül egy problémára szeretnénk felhívni a figyelmet. Bármilyen teljesnek is tekinthető a június 9-e és 15-e között rögzített hanganyag az ott és akkor elhangzottak vonatkozásában, mégsem tarthatjuk a Nagy Imre és vádlott-társai ellen lefolytatott eljárás minden tekintetben kimerítő és teljes körű dokumentációjának. Ennek oka a következő: a per első, félbeszakított fordulójára 1958. február 5-én és 6-án került sor. Ezen a két tárgyalási napon is készült teljes hangfelvétel, ennek lejátszására azonban ez alkalommal nincs módunk. Ám szem előtt kell tartanunk, hogy nem kaphatunk teljes képet a júniusi történésekről a februári per hanganyagának ismerete nélkül. Ugyanis a perrendtartás szabályaival ellentétesen júniusban nem ismételték meg a teljes eljárást, hanem egyszerűen felolvasták a vádlottak februárban tett vallomásainak szerkesztett jegyzőkönyvét. Ezt a vádlottak júniusban elvileg korrigálhatták, illetve kiegészíthették, de figyelembe véve a körülményeket, nem lehetünk biztosak abban, hogy a felolvasott jegyzőkönyv valóban híven adta vissza a februárban tett vallomások tartalmát és intencióit. Erről csak a februári hanganyag és a júniusban felolvasott jegyzőkönyv részletes összevetésével lehetne meggyőződni. Tudjuk, hogy a per felfüggesztése után a vádlottakra a korábbinál is nagyobb és fenyegetőbb nyomás nehezedett, hogy fogadják el a vád koncepcióját, és vallják magukat bűnösnek, különben súlyosabb büntetés, halál várhat rájuk. Ezért a vádlottaknak a felolvasott jegyzőkönyvet elfogadó, júniusban tett nyilatkozatát nem fogadhatjuk el automatikusan hitelesnek. Tudjuk például, hogy Donáth Ferenc a februári tárgyaláson nem vallotta bűnösnek magát, és Gimes Miklós is csak erős megszorításokkal fogadta el bűnösségét, júniusban azonban mindketten bűnösnek vallották magukat. Mindezzel együtt az a véleményünk, hogy a júniusi per rekonstrukciója alapvetően mégiscsak alkalmas arra, hogy hitelesen adja vissza ennek a magyar történeti emlékezet számára különösen fontos pernek a történéseit.

A per mint történeti forrás

Vásárhelyi Miklós, a per egyik túlélője, a Történelmi Igazságtétel Bizottság első elnöke a rendszerváltás táján több interjúban is kifejtette, hogy a Nagy Imre-per ízig-vérig hazugságokkal teli koncepciós per volt, amelynek során törvénytelenségek sorát követték el az áldozatokkal szemben, kezdve elrablásukkal, folytatva a fizikai gyötrelmekkel, a pszichikai nyomással, a szakszerű jogi védelem megtagadásával. Így a per anyaga elejétől a végéig történelemhamisítás, szándékos torzítás és manipuláció eredménye, amelyben hemzsegnek a szemérmetlen hazugságok. A per koncepcióját, forgatókönyvét, a tanúvallomásokat és az ún. „bizonyítékok” felvonultatását, valamint magukat az ítéleteket is már jó előre kidolgozták, illetve eldöntötték. A per a Kádár-rezsim politikai banditáinak aljas színjátéka volt. Vásárhelyi ezért hosszú ideig ellenezte, hogy a per anyaga nyilvánosságra kerüljön, hiszen a teljes történet feltárása, a valóság és a korabeli körülmények hiteles ismerete nélkül önmagában a peranyag csak súlyos félreértésekhez és rossz szándékú félremagyarázásokhoz vezethet mind az 1956-os forradalom, mind pedig az áldozatok magatartása és tevékenysége vonatkozásában. A per anyaga semmiképpen sem tekinthető hiteles forrásnak – vélte Vásárhelyi, teljes joggal.

A rendszerváltás után a korábban szigorúan titkos peranyag, akárcsak az értelmezéséhez nélkülözhetetlen és korábban zárolt hazai és külföldi források kutathatóvá váltak. Az 1990-es évek második felére a történeti kutatások meglehetős részletességgel feltárták a per lefolyását és körülményeit, a nemzetközi összefüggéseket éppúgy, mint a perhez vezető belpolitikai folyamatokat. Ma már tehát nem szenvedünk információhiányban, mint például Kende Péter és Méray Tibor, Az igazság a Nagy Imre ügyben című, több nyelven megjelent, emigrációban kiadott mű szerkesztői/szerzői 1958 nyarán, akik, miközben tételesen cáfolták a Nagy Imrét és társait mocskoló hivatalos brosúra, a szintén több nyelven kiadott hírhedett Fehér könyv rágalmait, valójában abban sem lehettek biztosak, hogy a pert egyáltalán a megadott időpontban és valóban Magyarországon rendezték-e meg. Ma már többé-kevésbé pontosan tudható és érthető, mi történt és hogyan, mint ahogy tisztában vagyunk a motivációkkal és az okokkal is. Ezzel elhárult a legfontosabb akadály azelől, hogy a per anyaga a maga teljességében nyilvánosságra kerüljön. Ám továbbra is kérdés a kutatók és a hallgatók számára, vajon a perben elhangzó szövegek, vallomások, írásos „bizonyítékok” tekinthetők-e a forradalom hiteles forrásainak. E helyütt ezért nem árt figyelmeztetni arra, hogy aki az 1958 júniusában lefolytatott per alapján kívánja rekonstruálni a forradalom történéseit és a szereplők tevékenységét, tévúton jár. A per tárgya ugyan 1956 történései és a szereplők tevékenysége volt, mindez azonban többszörös torzításon keresztül jelenik meg. Az első torzítás maga a vád koncepciója, a tendenciózus, minden eseményt és történést koncepció szerint értelmező és valóságos tartalmából, kontextusából kiforgató vádirat, amely ellen a vádlottak védekezni voltak kénytelenek, és amely eleve kijelölte annak a keretét, ahogyan a perben a valóságos történésekről egyáltalán beszélni lehetett. A vádlottak, akik, bár eltérő stratégiával, természetesen védekezni próbáltak a vádak ellen, nem tehettek mást, valamennyire alkalmazkodniuk kellett ehhez a kerethez. A kivétel éppen Szilágyi József volt, aki lényegében már a kérdésfelvetéseket is visszautasította, ügyét ezért kellett elkülöníteni, és őt magát titokban és villámgyorsan meggyilkolni. Mindezen felül a vádlottak a védekezés során érthető és természetes módon, teljes joggal igyekezték a szerepüket és a felelősségüket a felhozott vádpontokkal összefüggésben csökkenteni. Ez még Nagy Imrére is igaz, aki másfelől a lehető legpontosabban igyekezett rögzíteni a per során, de már az utókor számára mindazt, amit saját szerepéről és cselekedeteiről, politikai hitvallásáról el kívánt mondani. A legtöbb vádlott és tanú (a tanúk jelentős része maga is előzetes letartóztatásban volt) igyekezett azt is elkerülni, hogy saját magára vagy másokra fölöslegesen olyan terhelő vallomást tegyen, amely alátámaszthatja a vád koncepcióját, súlyosbíthatja a maga vagy mások helyzetét, illetve hogy olyan tényekről, összefüggésekről beszéljen, amelyekre a vizsgálat során nem derült fény. A per így valójában nem az 1956-os forradalom, és nem a forradalom vezetői valóságos tetteinek, hanem a vérben és gyilkosságokban fogant Kádár-rezsim történetének megkerülhetetlen forrása. Fényt derít a Kádár-rendszer születésének körülményeire, a rezsim 1956-hoz fűződő viszonyára. A per nyomot hagyott a Kádár-korszak egészén, és, mint 1989-ben kiderült, Kádár János személyiségén is, aki haláláig nem volt képes sem feledni, sem feledtetni az ősbűnt.

A per lefolyása

A per előzményei

Az 1956. november 4-i szovjet támadás hírére Nagy Imre hajnali 5 óra 20 perckor drámai felhívást intézett az ország és a világ közvéleményéhez, majd ő és szűkebb köre, elfogadva a jugoszláv kormány által felajánlott menedékjogot, a budapesti jugoszláv követségre menekült. A későbbi per szereplői, az áldozatok és a tanúk közül ide került Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Jánosi Ferenc, Szilágyi József, Fazekas György, Haraszti Sándor, Tánczos Gábor, Újhelyi Szilárd, Szántó Zoltán és Vásárhelyi Miklós.

Nagyot a követségen arra próbálták rábírni, hogy írja alá lemondó nyilatkozatát, amelyre végül, a társaival folytatott konzultáció után nemet mondott. A jugoszlávok, a szovjetek és Kádárék számára is tarthatatlan patthelyzet alakult ki. Kádárék nem engedhették, hogy Nagy és társai szabadon járjanak-keljenek az országban, a jugoszlávok nem rúghatták föl a menedékjogot. A patthelyzetet egy piszkos alku oldotta föl. Szovjet javaslatra Kádár és Münnich írásbeli garanciát adtak a jugoszlávoknak arra, hogy ha Nagyék lemondanak politikai menedékjogukról, bántatlanul hazatérhetnek. A csoport tagjai november 22-én távoztak a követségről, a kilépőket azonban szovjet katonák által biztosított buszokba terelték, és egy Pest közeli szovjet katonai bázisra vitték őket, ahonnan másnap a román párt Bukaresthez közeli üdülőjébe, Snagovba deportálták őket, családtagjaikkal együtt. Itt tartották őket fogva egészen 1957 áprilisáig, amikor a Rajnai Sándor vezette különítmény letartóztatta a Nagy Imre-per leendő vádlottjait, és a csoport más tagjait. A legnagyobb titokban a budapesti Gyorskocsi utcai börtönbe szállították őket, ahol megkezdődött majd másfél évig tartó vizsgálati fogságuk.

A per előkészületei és koncepciója

A november 4-e után hatalomra segített bábkormány vezetője, Kádár János eleinte több nyilatkozatban is büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek és vezetőinek. Az 1956. november 26-i rádiónyilatkozatában kijelentette: „Megígértük, hogy nem indítunk büntetőeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is beismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez.” A hangnem december elejétől megváltozott. Kádárnak a konszolidációra tett addigi kísérleteit a magyar közvélemény elutasította. A munkástanácsok a szovjet csapatok távozását és a Nagy Imre-kormány visszahelyezését szabták az általános sztrájk beszüntetésének feltételéül. A hatalom decembertől keményebb eszközökhöz nyúlt. A munkástanácsokat szétverték, vezetőiket letartóztatták. Az ország több városában sortüzekkel oszlatták fel a tüntetőket. Ezzel párhuzamosan az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) 1956. december 4-én elfogadott határozata egyértelműen ellenforradalomnak minősítette az októberi eseményeket, melynek célja a félfeudális-kapitalista Horthy-rendszer visszaállítása volt. Az ellenforradalom négy kiváltó oka között már szerepelt a Nagy Imre-csoport „revizionista” tevékenysége is. Nagyék bírósági felelősségre vonása először a kommunista pártok 1957. január 1–3-a között Budapesten tartott csúcstalálkozóján vetődött fel, valószínűleg szovjet kezdeményezésre. Kádár helyzete ekkor még nem volt elég stabil a per véghezvitelére, sem a párton belül, sem azon kívül, ezért halogatta a döntést. Kállai Gyula januári snagovi útja után az IKB döntést hozott a nyomozás megkezdéséről. A per megindításáról és arról, hogy annak Nagy Imre is részese lesz, véglegesen az 1957. márciusi moszkvai szovjet–magyar csúcstalálkozón született döntés. Április 9-én a magyar pártvezetés határozatot hozott a Nagy-csoport letartóztatásáról, amelyre április 14-én került sor. A per koncepciója, amelyet Kállai Gyula A magyarországi október-novemberi események a marxizmus-leninizmus fényében című előadása vázolt, ekkor már készen állt: Nagy Imre és szervezett csoportja már 1955-től, legkésőbb az írói memorandum megszövegezésétől kezdve tudatosan, az imperialistákkal szövetkezve készítette elő az ellenforradalmat, készült a hatalomátvételre, a proletárdiktatúra megdöntésére. A Rajnai Sándor vezette nyomozó különítmény ehhez a koncepcióhoz kezdett adatokat gyűjteni, ennek beismerésére próbálták rábírni a vádlottakat.

A börtönben a foglyokat szigorúan elkülönítették egymástól. Való igaz, hogy a Rákosi-korszak koncepciós eljárásainak bevett gyakorlatától eltérően fizikailag nem bántalmazták őket, a fogvatartás körülményei azonban kimerítették a kínzás és az embertelen bánásmód kritériumait. A foglyokat hosszú hónapokon át sötét, nyirkos, piszkos, télen fűtetlen magánzárkákban őrizték, elvágva őket minden külső kapcsolattól. Még a szokásos sétát is megtagadták tőlük. Az egyetlen érintkezés a külvilággal ezen időszakban a kihallgatások sora volt. A cellákban hemzsegtek a poloskák, a foglyok képtelenek voltak aludni. Megtagadták tőlük a szakszerű orvosi segítséget is, holott Nagy Imre és Losonczy Géza tudottan súlyos, krónikus egészségügyi problémákkal küszködött. Mindez közvetlen szerepet játszott abban, hogy Losonczy Géza a börtönben 1957 decemberében meghalt. Nagy Imre szívpanaszai kiújultak, ezekben a hónapokban több mint 15 kilót fogyott. 1957 végére a többiek egészségi állapota is annyira leromlott, hogy az már a per lebonyolítását is veszélyeztette. Ezért a per előtt néhány héttel jobb cellákban helyezték el őket, és az ellátásuk is javult.

Korábban azt tervezték, hogy Maléter Pál és Kopácsi Sándor ügyét egy monstre katonai per keretében külön tárgyalják (Malétert november 3-án este Tökölön, Kopácsit november 5-én Budapesten tartóztatták le), de ettől a tervtől elálltak. A koncepció szempontjából célszerűbbnek látszott a forradalom katonai és politikai vezetőinek ügyét egyesíteni. Ehhez kapcsolták a forradalom és a november 4-e utáni ellenállás értelmiségi reprezentánsaként Gimes Miklóst, hogy teljes körű legyen a politikusok, a fegyveres erők képviselői és az őket támogató értelmiség „összeesküvése”, hogy az „ellenforradalom” veszélyességét, szervezett voltát és megátalkodottságát emígyen demonstrálni lehessen. A per kétséget kizáróan kirakatpernek készült.

A vádirat már 1957. nyár végére összeállt, azonban a szovjetek kérésére a pert elhalasztották. Hruscsov ekkora számolt le a Molotov vezette sztálinista keményvonalasok moszkvai puccskísérletével. A per, különösen miután 1957 szeptemberében az ENSZ Közgyűlése napirendre tűzte a „magyar kérdést”, már nem volt annyira sürgős neki. A per ügyét a novemberi moszkvai csúcstalálkozó után 1957. december 21-én tárgyalta újra az MSZMP IKB zárt ülésen, ahol is Kádár ösztökélésére döntöttek arról, hogy „szabad folyást engednek a törvényes eljárásnak”. Kádár ekkor már kifejezetten türelmetlen volt. Az angol kommunista párt vezetőinek érdeklődésére ezt felelte: „Ha nem néznék a világkommunizmus érdekeit, Nagy Imre bandája már rég a föld alatt lenne.” 1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróságon kezdődött a per első szakasza. Dr. Radó Zoltán, a bírói tanács elnöke valamelyes teret adott a vádlottaknak az érdemi védekezésre, a belügyi megfigyelők kifejezésre is juttatták a per menetével kapcsolatos elégedetlenségüket. A pert másnap, szovjet kérésre, pótnyomozás szükségességének ürügyén újból elhalasztották. Hruscsov 1958. tavaszi nemzetközi „békeoffenzíváját” megzavarta volna a halálos ítélet és a kivégzés.

A per és az ítélet, 1958. június 9–15.

Hruscsov 1958. áprilisi budapesti látogatásán meggyőződött arról, hogy a hatalom helyzete szilárd Magyarországon. Kádár mégis kivárt júniusig, amikor a szovjet–jugoszláv kapcsolatok ismét mélypontra jutottak, és hűvösebbé vált a szovjet–amerikai viszony. Ez alkalmat adott a leszámolásra.

Júniusig semmiféle pótnyomozásra nem került sor. Az időt inkább arra használták ki, hogy fokozzák a nyomást a vádlottakra: ismerjék be bűnösségüket, működjenek együtt, akkor enyhébb ítéletre számíthatnak. Kopácsi visszaemlékezése szerint vele egyértelműen közölte a vallatótisztje, hogy ha ellenkezik, akkor felakasztják. 1958. június 9-én, ezúttal már Vida Ferenc elnökletével, újrakezdődött Nagy Imre és társai pere. A vádlottakat a „népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel”, illetve „szervezkedés vezetésével”, Nagyot ezen felül hazaárulással, Malétert zendüléssel és hazaárulással, Kopácsit zendüléssel vádolták. A megfogalmazott vádak alapján Nagy és Maléter biztosan, Gimes (a november 4-e utáni illegális szervezkedés állítólagos vezetőjeként) valószínűleg halálos ítéletre számíthatott, de ugyanez fenyegette Kopácsi Sándort és Donáth Ferencet is. A többiek legfeljebb súlyos börtönévekre számíthattak.

A tanácsvezető bíró látszólag kínosan ügyelt a törvényességi és eljárási szabályok betartására, ez azonban senkit sem szabad, hogy megtévesszen. A per során törvénytelenségek tömkelegét követték el. A vádlottak a vizsgálati szakaszban nem konzultálhattak ügyvéddel. Közvetlenül a per megkezdése előtt találkozhattak csak ügyvédeikkel, akik alig egy-két nappal a per előtt kapták meg a több ezer oldalas vizsgálati anyagokat. A vonatkozó szabályokat megsértve az eljárást nem kezdték újra júniusban, hanem a februári vallomások szerkesztett jegyzőkönyveinek felolvasásával lényegében „folytatták” az eljárást. A bíró államtitok védelmére hivatkozva zárt tárgyalást rendelt el. A zárt tárgyalás elrendelésére természetesen nem ezért volt szükség, hiszen a per tárgya túlnyomórészt a vádlottak hivatalos funkcióban, a kormány vezetőjeként vagy tagjaként, a vezető kormánypárt felelős politikusaként folytatott politikai tevékenysége volt a forradalom napjaiban, amely az ország teljes nyilvánossága előtt zajlott. A cél a vádlottak ellenállásának megtörése volt. A zárt tárgyalás fokozta a vádlottak kiszolgáltatottságát, hiszen nem számíthattak a külvilág figyelmére, támogatására. A tárgyaláson nem volt kihez beszélniük. Nemcsak ők voltak már több mint egy éve teljesen elszigetelve a külvilágtól, hanem az ország közvéleménye sem tudott semmit arról, hogy ellenük büntetőeljárás folyik. A zárt tárgyalás elrendelésével azt tudatták a vádlottakkal, hogy fogvatartóik lényegében azt tesznek velük, amit akarnak. Nagy Imre első megszólalásában tiltakozott a zárt tárgyalás és a gyorsított eljárás elrendelése ellen. Az 1989-es rehabilitációs ítélet indoklásában is hangsúlyosan szerepel, hogy a zárt tárgyalás elrendelésének nem volt meg a törvényes alapja.

A tárgyalás során a vádlottak védekezéshez való jogát szigorúan korlátozták. A vádlottakat egymás után szólították vallomástételre, így nem hallhatták a beidézésük előtt elhangzott vallomásokat. A vádlottak által előterjesztett bizonyítási indítványokat Vida néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve lesöpörte az asztalról. A tanúk mindegyikét a vád léptette föl, közülük számosan szintén büntetőeljárás alatt álltak, és súlyos büntetéssel néztek szembe. A védelem által javasolt tanúk közül egyet sem hallgattak meg. A bíró az események perbeli rekonstrukciója során szinte minden alkalommal megakadályozta, hogy a forradalom alatt hozott politikai döntésekben annak idején részt vevő Kádár János vagy más, a bábkormány hívéül szegődött politikus szerepéről szó essék, kivéve azt a néhány alkalmat, amikor sikertelenül próbálta belefojtani a szót a vádlottakba. Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott szavai híven tükrözik a per menetét: „Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyításkiegészítés, és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség megállapítása mellett az igazság kiderítése is fontos feladata. A bizonyításkiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban is éppúgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet, felelősségemet.”

Az 1956 utáni megtorlás pereivel kapcsolatban rendszerint említeni szokták, hogy ellentétben a klasszikus koncepciós perekkel, ezekben az eljárásokban nem fiktív vádakat hoztak föl az áldozatokkal szemben, hanem valóságos tényeket tüntettek fel torz színben, eredeti összefüggéseikből kiragadva, eredeti jelentőségüket messze felnagyítva, az eljárást elrendelő hatalom politikai-ideológiai szükségleteinek megfelelően. A baráti beszélgetés, a politikai helyzet elemzése, az alternatívákról folyó tanácskozás így válik titkos találkozóvá, szervezkedéssé, a nyilvános politikai rendezvény, a tanulmányírás ellenséges propaganda kifejtésévé, és így tovább. Ez a kép a Nagy Imre-perre is tökéletesen illik. A Nagy Imre-per képtelen abszurditásához ráadásul ezen felül még az is hozzájárul, hogy a vád tárgyává tett cselekmények többségét a vádlottak legitim felhatalmazással bíró közhatalmi testületek tagjaiként, avagy azok utasítására tették, és minden döntést a kollektív politikai döntéshozó testületek előzetes politikai jóváhagyása előzött meg (legalábbis amennyire ez a hektikus október végi, november eleji napokban egyáltalán lehetséges volt). A vád a miniszterelnököt és minisztereit politikai döntéseikért és cselekedeteikért, a katonai és rendőri vezetőket a politikai döntések végrehajtásáért, az értelmiségieket pedig nyilvánosan kifejtett gondolataikért vonta felelősségre. Mindezek normális esetben egyáltalán nem tehetők büntetőeljárás tárgyává. Ám mindezen felül a vádirat, a tanúvallomások, különösen a vád koronatanúi, Uszta Gyula és Szántó Zoltán vallomásai hemzsegnek a hazug tényállításoktól. Ezek számbavételére itt nincs mód (a koncepció és a tényállítások hazugságait Kende Péter és Méray Tibor már említett könyve részletesen sorolja), most csak néhányat emelnénk ki: az összeesküvő csoportként vád alá helyezett áldozatok egy részének a forradalom előtt semmiféle kapcsolata nem volt egymással. Nagy Imre nem titkos tanulmányokat írt, hanem 1955–56-ban született elméleti írásait elküldte a párt központi vezetőségének, sőt egy példányt Moszkvába is kijuttatott. Október 23-án a politikai bizottság kérésének engedve ment a parlamenthez, hogy a tüntetők előtt beszéljen. Maléter Pálnak semmi köze nem volt a Köztársaság téri pártház ostromához és az azt követő lincselésekhez. A jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoport és a november 4-e után illegális újságot és röpiratokat szerkesztő Gimes Miklós között semmiféle kapcsolat nem volt. A vádlottaknak felrótt politikai döntések rendszeres résztvevője volt Münnich Ferenc, Kádár János és az új hatalom számos más prominens alakja, valamint a vád tanújaként felléptetett Szántó Zoltán is. A sort még hosszan folytathatnánk. A per a tendenciózus rágalmak és ténybeli hazugságok különösen aljas vegyüléke volt.

Érdemes röviden szót ejteni a védőbeszédekről. A legtöbb védő kiemelte, a marxista eszköztárat is segítségül híva, hogy mindaz, ami 1956 októberében történt, hosszabb történelmi és társadalmi folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet pusztán egyes személyek ténykedésének betudni. A védőbeszédek nem vonták (nem is vonhatták) kétségbe, hogy 1956-ban ellenforradalom tört ki, pusztán azt vitatták, hogy a vádlottak ennek a kirobbantásában tevőlegesen és szándékosan szerepet játszottak volna. Általában arra hivatkozva kértek enyhébb büntetést, hogy a vádlottak személyesen már nem jelentenek veszélyt a „néphatalomra”. Végül például Bárd Imre, Nagy védője arra is hivatkozott, hogy a hatalom elég szilárd, nincs szükség a legsúlyosabb (azaz halál-) büntetés kirovásával példát statuálni.

A hatalom gyakorlói ezt éppenséggel fordítva gondolhatták: éppen azért merték a pert megrendezni, és kivégezni az ország miniszterelnökét és honvédelmi miniszterét, mert már nem kellett félniük a következményektől. Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték. Kopácsi Sándor életfogytiglani, Donáth Ferenc 12, Tildy Zoltán 6, Jánosi Ferenc 8, Vásárhelyi Miklós 5 éves börtönbüntetést kapott. Az ítéletek kegyetlenségében több tényező játszhatott szerepet. Az életben lévő Nagy Imre súlyos veszélyt jelentett a Kádár-rezsim legitimációjára. Az „ellenforradalmi szervezkedés” súlyosságát kellett bizonyítani azzal, hogy a métely a fegyveres erőket is átitatta, a néphatalom ezért is maradt fegyvertelen: ez is a szovjet katonai beavatkozást igazolta, és ezért kellett Maléter Pálnak meghalnia. Végezetül a pártellenzéki értelmiség soraiból is lakolnia kellett valakinek, aki ráadásul részt vett a november 4-e utáni ellenállásban. Ezt a szerepet osztották Gimes Miklósra a per kiagyalói. A végső fázisban a per véghezvitelét és a halálos ítéleteket már nem a szovjetek, hanem Kádár és klikkje, valamint a hatalom karhatalmi-belügyes bázisa erőltette. Kádár és a neki hűséget fogadó posztsztálinista káderréteg csak egy kiterjedt összeesküvés létével tudta hatalma megingását megmagyarázni. A per egyik funkciója az volt, hogy megnyugtassa a felborzolt kedélyeket, a rendszer erejét és stabilitását demonstrálja. Az ítéletekben szerepet játszott az önigazolás vágya és a bosszúvágy. A hanganyagból egyértelműen kiderül, hogy a vád képviselői és a bírók nem elvégzendő pártfeladatnak, hanem a párt képviselőiként személyes ügynek tekintették a pert, kifejezetten törekedtek arra, hogy koncepciójukat legalább a maguk számára igazolva lássák. Nagy Imre és vádlott-társai élő példái voltak annak, hogy volt alternatíva, lehetett olyan utat választani, amelyen járva a személyes becsület, a nemzet iránti hűség és felelősség és a szocialista vagy baloldali-demokratikus eszmények iránti elkötelezettség megfér egymás mellett. Még akkor is, ha ez az út a bitófa alá vagy a börtönbe vezetett.

A per főbb résztvevői:

Az áldozatok

Nagy Imre, I. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Bárd Imre)
Donáth Ferenc, II. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Kádár Pál)
Gimes Miklós, III. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Révai Tibor)
Tildy Zoltán, IV. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Zalán Kornél)
Maléter Pál, V. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Révai Tibor)
Kopácsi Sándor, VI. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Bajor László)
Jánosi Ferenc, IX. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Szilágyi István)
Vásárhelyi Miklós, X. rendű vádlott    (Ügyvédje: dr. Bajor László)

A sorszámozás következetlenségének okai: a per eredeti koncepciója szerint Losonczy Géza lett volna a per másodrendű vádlottja, azonban ő 1957. december 21-én kiújult és kezeletlen tuberkulózisa és börtönpszichózisa, valamint a kegyetlen bánásmód következtében a börtönben elhunyt. Losonczy halála után a tervek szerint a pernek tíz vádlottja lett volna, Király Béla lett volna a VII. rendű, Szilágyi József a VIII. rendű vádlott. Király azonban külföldre menekült, Szilágyi József ügyét pedig a per első, félbeszakadt februári fordulója után meg nem alkuvó magatartása miatt elkülönítették. Perét szintén Vida Ferenc tárgyalta. Szilágyit halálra ítélték, és 1958. április 24-én kivégezték. Ennek ellenére a Nagy Imre-per után kiadott, 1958. június 16-i hivatalos közleményben úgy tüntették föl, mintha Szilágyit is júniusban ítélték volna el és végezték volna ki, a többiekkel együtt. A sorszámozás következetlensége egyértelműen arra utal, hogy a pert lázas sietséggel akarták lebonyolítani, így arra sem fordítottak időt, hogy a vádiratot és a benyújtott vizsgálati anyagokat Szilágyi meggyilkolása után az új helyzethez igazítsák.

Időpont: 1958. június 9–15.

Helyszín: Katonai Bíróság, Budapest II. ker., Fő u. 70. sz. alatti épülete, I. emeleti tárgyalóterem