Fáber Oszkár: A keresztényszocializmus
Népszava, 1907
 
Az ébredező munkásság leszámolásra készül. Valóra akarja váltani Krisztus mondását: Boldogok, akik sírnak, boldogok, akik szenvednek, boldogok, akik éheznek és szomjaznak, mert ők megvigasztaltatnak és kielégíttetnek. A kiváltságosok remegnek s a hitetlen tőkések templomokat építenek. A szocializmus hatalmas lépésekkel tör előre útján, hogy a gazdasági kérdések megoldásával az emberiség számára lehetővé tegye a krisztiánizálódást, a magas fokú műveltséget. Ennek megakadályozására ajánlja fel segítségét a római pápa és a megrémült hatalmasok kapnak is jobbja után. Nem is csoda. Olyan bilincseket kapnak néhány arany fejében, amilyeneket ők maguk sohasem tudnának a nép számára kikovácsolni. Más alkalommal majd megvizsgáljuk a pápaság műhelyében készült keresztényszociális bilincseket. Egyelőre elég tanulság, hogy a pápa a Krisztuscégér alatt emberkereskedéssel foglalkozik. Árulgatja a pénzeseknek türelmes nyáját. (…)

A keresztényszociálisok csak kevesellhetnék a kollektivizmust, mert nekik a szentatyák értelmében a kommunizmusért, a mindenben való közösségért kellene küzdeniök. A régi egyház felfogása, a történelem bizonyságtétele a józan ész okoskodása ellenében is védik a magántulajdont. Ennek a helyzetnek fonákságát már a XVIII. század egy nagy tudású, mélyen vallásos papja is belátta, s azért ecsetelte olyan rajongó lelkesedéssel a közösségen alapuló társadalom áldásait: „Igen sok és nagy baj van. Isten nem így akarta. Az emberek mindnyájan egyazon atya gyermekei, egyetlen családot kellett volna képezniök. Egy családban mindenki valamennyinek az előnyét tartja szem előtt, mert minden szeretik egymást és minden részesülnek a közös jóban. A tagok közül erejéhez képest valami úton-módon mindegyik közrejárul műveltségével és egyéni képességeivel. Egyik ezt, másik azt cselekszi, de minden egyesnek tevékenysége valamennyinek, valamennyi tevékenysége minden egyesnek javára válik. Bármit is – legyen kicsiny vagy nagy – tulajdonunknak mondunk, megosztjuk, mint testvér. A házias közösségben nincs semmi rangkülönbség. Nem látunk az egyik részen éhséget, a másikon fölösleget. A pohár, amelyet isten az ő adományaival töltött meg, kézről-kézre jár, és a reszkető aggastyán úgy, mint a kis gyermek, akik közül az első már nem, a másik még nem bírja viselni az élet fáradalmait, épp úgy egyformán megnedvesítik benne ajkaikat, mint a férfi, aki a mezei munkáról, homlokán a verejtéktől megcsókolva, hazatér. Az egyik örömét, a másik fájdalmát – valamennyien közösen viselik. Ha valamelyik gyönge vagy beteg, ha kora haladtával nem bírja a munkát, a többiek táplálják és viselik gondját úgy, hogy egy pillanatra sem érzi magát elhagyottnak.”

Az a mélyen vallásos pap, aki ezeket a szép igéket apostoli bátorságot tanúsító magyarázatok kíséretében megírta, Lamennais (mondd: Lamönné) volt (Le livre du peuple 3.), akit a hivatalos egyház kiátkozott. (…)


 
A szocializmusról az Encyclopédie Socialiste | A kommunizmusról a Katolikus Lexikon
Fáber Oszkár a keresztényszocializmusról | A szocializmus történelméről Csebrenyák József
Somogyi Béla a keresztényszocializmusról