 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
Engels: Az őskereszténység történetéhez
"Az őskereszténység történetének figyelemreméltó érintkező pontjai vannak a modern munkásmozgalommal. Akárcsak az utóbbi, eredetileg a kereszténység is az elnyomottak mozgalma volt: először a rabszolgák és a felszabadított rabszolgák, a szegények és a jognélküliek, a Róma által leigázott vagy szétszórt népek vallása volt. Mindkettő, a kereszténység éppúgy, mint a munkásszocializmus, a szolgaságtól és a nyomortól való közelgő megváltást hirdeti; a kereszténység egy halál utáni túlvilági életben, a mennyországban keresi ezt a megváltást, a szocializmus pedig ezen a világon, a társadalom átalakításában. Mindkettő üldözésnek és uszításnak van kitéve, híveiket kiközösítik, kivételes törvények alá helyezik, az egyiknek a követőit, mint az emberi nem ellenségeit, a másikéit, mint a birodalom ellenségeit, a vallás, a család, a társdalmi rend ellenségeit. S minden üldözés ellenére, sőt az üldözéstől valósággal serkentve, mindkettő győzelmesen, feltarthatatlanul nyomul előre. Keletkezése után háromszáz évvel a kereszténység a római világbirodalom elismert államvallása, a szocializmus pedig alig hatvan év alatt olyan hadállásokat foglalt el, amelyek győzelmét teljesen bizonyossá teszik. Ha tehát Anton Menger professzor úr "Recht auf den vollen Arbeitsertrag" című munkájában csodálkozik azon, hogy a római császárok idején tapasztalható kolosszális földbirtokcentralizáció és az akkori, csaknem kizárólag rabszolgákból álló munkásosztály mérhetetlen szenvedései ellenére a “nyugat-római birodalom bukását nem a szocializmus követte” akkor nem látja, hogy ez a “szocializmus”, amennyire akkoriban lehetséges volt, valójában fennállott és uralomra is jutott, mégpedig a kereszténységben. Csakhogy ez a kereszténység, ahogy ez a történelmi feltételeknél fogva nem is lehetett másképpen, a társadalmi átalakítást nem ezen a világon akarta megvalósítani, hanem a túlvilágon, a mennyországban, a halál utáni örök életben, a hamarost elkövetkező “ezeréves birodalomban”. A két történelmi jelenségnek ez a párhuzama már a középkorban szembeötlik, az elnyomott parasztok és kiváltképpen a városi plebejusok első zendülései idején. Ezek a zendülések, mint a középkor összes tömegmozgalmai, még szükségképpen vallási álarcot viseltek, s úgy léptek színre, mint az őskereszténység visszaállítása az elharapódzott elfajulásból; ám a vallási rajongás mögött rendszerint igen kézzelfogható világi érdekek rejlettek. A legragyogóbban ez a dicső emlékezetű Jan Zizka vezetésével harcoló huszita táboriták szervezetében mutatkozott meg; de ez a vonás végighúzódik az egész középkoron, míg a német parasztháború után lassan el nem enyészik, hogy 1830 után a munkás kommunisták körében újjáéledjen. Mind a francia forradalmár kommunisták, mind pedig kiváltképpen Weitling és hívei az őskereszténységre hivatkoznak, még jóval, mielőtt Ernest Renan azt mondotta: ha fogalmat akartok alkotni magatoknak az első keresztény közösségekről, tekintsétek meg a nemzetközi munkásszövetség valamelyik helyi csoportját.” (…) "Látjuk tehát, hogy az akkori kereszténység, amely még nem ébredt öntudatra, olyan távol van a későbbi, a niceai zsinaton dogmatikailag rögzített világvallástól, mint ég a földtől; az egyiket fel sem lehet ismerni a másikban. Itt nincsen meg a későbbi kereszténységnek sem a dogmatikája, sem az etikája; ezzel szemben van benne egy olyan érzés, hogy harcban áll az egész világgal, és hogy ezt a harcot győzelmesen fogja megvívni; olyan harci kedv és olyan győzelemtudat ez, amely a mai keresztényekből teljesen kiveszett, és amely napjainkban már csak a társadalom másik pólusán, a szocialistáknál található meg.” Engels: A természet dialektikája "A német parasztháború profétikus erővel mutatott rá a későbbi osztályharcok menetére. Nemcsak a fölkelt parasztság jelent meg általa a történelem színpadán – ebben akkor már nem volt semmi újdonság – hanem csírájában megjelent a modern proletariátus is, kezében vörös zászlót lobogtatva, ajkain a köztulajdon követelésével.” Engels: A német parasztháború
"A tizenhatodik század ú.n. vallásháborúiban is mindenekelőtt igen pozitív, anyagi osztályérdekekről volt tehát szó és ezek a háborúk éppolyan osztályharcok voltak, mint később az Angliában és Franciaországban lezajlott belső összeütközések. Ha ezek az osztályharcok akkor vallásos köntösben jelentkeztek is, ha az egyes osztályok érdekei, szükségletei, követelései vallásos lepeben jelentek is meg, ez a dolgon mit sem változtat és a kor viszonyaiból könnyen megmagyarázható. (…) A középkor egészen nyers talajból sarjadt. Az ókori civilizációt, az ókori filozófiát és politikát és jogtudományt mindenestől száműzte, hogy mindent előlről kezdjen. Az egyetlen, amit a letűnt, régi világból átvett, a kereszténység volt (… ). Ennek következtében a papok ragadták magukhoz a szellemi műveltség monopóliumát és ezzel az egész fejlődés lényegében teológiai jellegűvé vált. (…) Az egyház dogmái egyszersmind politikai sarkigazságok voltak és a Bibliából vett idézeteknek minden törvényszéken törvényerejük volt. (…) Így (..) az egyház a fennálló feudális rend legáltalánosabb összefoglalója és szentesítője volt. Világos tehát, hogy ezáltal a feudalizmus elleni minden általánosan megfogalmazható támadásnak elsősorban az egyház ellen kellett irányulnia, s valamennyi forradalmi irányú társadalmi és politikai tannak egyszersmind és túlnyomóan vallási eretnekségnek kellett lennie. Ahhoz, hogy a fennálló társadalmi viszonyokhoz hozzányúljanak, előbb meg kellett fosztani azokat dicsfényüktől.” |
|
|