Kovács Ákos
A millennium fényei
Mottó:
És nem volt hazának elég
a Gellérthegyen a rakéta
a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd[1]
Szerencsés helyzetben van az a kutató, aki Magyarországon az ünnepi látványosságok történetével foglalkozik. Az anyaggyűjtés ugyanis szinte semmilyen gondot nem jelent számára, dúskálhat a tényekben és megbizonyosodhat ugyanakkor Petőfi igazáról, aki azt írta Naplójában: mi magyarok: "Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét és csinálunk kivilágítást. Talán ezért vagyunk olyan rongyosok, mert mindig ragyogni akarunk."[2]
A "ragyogni akarást" mintha napjaink is példáznák: kivilágításra, tűzijátékra került sor a honfoglalás 1100 éves s egyben a millennium 100 éves évfordulóján épp úgy, mint 2000-ben vagy 2001-ben, Szent István megkoronázásának illetve a magyar állam megalapításának jubileumán.
1996-ban gyulladt ki egyébként a Szent Gellért hegyen először a Magyar Köztársaság új, koronás állami címerének tűzképe is.
De elő volt irányozva egy kisebb pirotechnikai látványosság 1998-ban is - az Eucharisztikus Kongresszus hatvanéves évfordulójára. Ekkor egy gyertyákkal kivilágított jubileumi hajó ment volna zarándokokkal Vértessomlóra. A minden részletében gondosan eltervezett rendezvény azonban részben a Duna alacsony vízállása, részben más okok miatt, végül elmaradt.[3]
Napjaink "millenniumi fényeinek" és egész ünnepségsorozatának közvetlen elődje az 1896. évi, ezredévi ünnep, amelyet Oskar Halicki, mint a 19. századi historizmus paradox termékét, a többi európai millenniumi ünnepekhez sorolt.[4] Azok közé a chiliasztikus képzetekkel terhes ünnepek közé, amelyeknek a tárgya nem valamely fontos történelmi esemény volt, hanem maga a történelmi idő, annak folyamata.
Ezeket a chiliasztikus képzeteket idézte a honalapítás évezredes emlékének törvénybeiktatásáról szóló törvény is, amikor kimondta, hogy "A magyar szent korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és dicső hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó és balsorsban segítve, annak lételét, ezer éven át sok viszontagság között is fenntartotta."
Ugyanezt a szellemet tükrözte a 2000 évi I. törvény is, amely szerint: "A magyar állam és a magyar nemzet Szent István látnoki személyisége, isteni gondviselésben bízó küldetéstudata és vasakarata révén vált alkalmassá arra a történelmi szerepre, amelyet ezer éven keresztül betöltött."
Érdekes nyomon követni, mi a közös és mi az eltérő az 1896-os és 2000-2001-es ünnepségek látványosságaiban, mennyiben követték a mai rendezők az előző millennium koreográfiáját.
Közös mindenekelőtt a pirotechnikai látványosságok gazdagsága. Az 1896. éviek azzal dicsekedhettek, hogy messze túltettek az 1892-ben Ferenc József és az 1897-ben Vilmos császár budapesti látogatása alkalmából rendezett tűzijátékokon.
A 2000-2001-es tűzijátékok viszont azzal, hogy túlszárnyaltak minden korábbit. Ezért is tartja számon őket - egyetlenként a magyarországi tűzijátékok közül - a nemzetközi szakirodalom és sorolja a világ leglátványosabb bemutatói közé. (http://www.montreal-fireworks.com)
Felfedezhetők azonban mélyebb, tartalmi hasonlóságok is. Abban például, hogy mindkét kor pirotechnikai látványosságának fókuszában ugyanaz a heraldikai motívum, a korona állt.
Igen sokatmondó az a párhuzam, hogy a Szent Korona tűzképe 1896-ban is, 2001-ben is, azt követően vetült az égre, hogy a koronát tárgyi valójában átszállították a Parlamentbe, s így a rendezők mintegy az áthelyezés aktusára tették fel a szó szoros értelmében a koronát.
Ezzel, azaz a nemzeti ereklyének a törvényhozás házába költöztetésével feltehetően azt a történelmi folytonosságot kívánták kifejezni, amely szerintük Magyarország monarchikus múltja, illetve a modern parlamentarizmus között van.
Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a két nagy állami pompával megrendezett ceremónia fényét valami mindkét alkalommal beárnyékolta.
1896-ban az, hogy miután a koronaőrök nem tudták a koronát tartalmazó ládát a hozzá tartozó kulccsal kinyitni, az udvari lakatosoknak kellett azt felfeszíteni. 2000 januárjában viszont az, hogy a koronát voltaképpen "fordítva" vitték be a Parlamentbe. Az ünnepségrendezők ugyanis a koronának nem a Pantokratort, a győzedelmes Krisztust, hanem a Dukasz Mihály bizánci császárt ábrázoló zománclemezét fordították "előre".
A két látványosság ugyanakkor jelentősen különbözött is egymástól. Mindenekelőtt helyszínük megválasztásában. Míg ugyanis 1896-ban, a népünnepélyek, népszórakoztatás egyik kedvelt színterén, a Vérmezőn gyulladtak ki a korona fényei, addig 2000-2001-ben a város szívében, a Lánchídon voltak láthatók. Ott, ahol korábban ilyen tűzkép soha nem volt.
Azzal pedig, hogy az emblémát, illetve annak képi elemét a hídon építették meg, az ünnepségrendezők félreérthetetlenül jelezték: a koronát választották a millenniumi év logójául. Azt a koronát, amelynek tűzképe a Szent István-i állam Habsburg birodalomba való tagolódásának szimbólumaként már a XVIII. század közepén a régi budai városháza ablakaiban is megjelent.[5]
(A budai szenátus 1741 tavaszán a trónörökös, II. József születése alkalmából a városházát, a mai Collegium Budapest épületét díszesen kivilágította. A 18 ablakos városháza 10. ablakában egy géniusz-féle a Magyar Királyság koronáját tartotta kezei között.)
Volt egyébként a millenniumi évnek egy másik, az óriásplakátokon olvasható logója is. Ez arról értesítette a közönséget, hogy a nagy látványosságot, most első ízben új helyszínen, a Margithíd és a Lánchíd közötti Duna-szakaszon, illetve mintegy forgószínpadszerűen, a vidéki nagyvárosokban is megrendezik.
Mindez pedig arra utalt, hogy az ünnepségrendezők a továbbiakban nem az ezredévi ünnepségek koreográfiáját kívánják követni. Hozzá kell azonban tenni, hogy a Dunát nem minden előzmény nélkül választották helyszínül, hiszen az a pirotechnikai látványosságok több mint félezer éves hazai története során korábban nem egyszer volt színtere ilyen eseményeknek.
Ha a reneszánszban még nem is, de a barokktól kezdve épp úgy a Dunán rendezték meg ezeket a tűzijátékokkal, vizikarusszellel, sőt több felvonásos színelőadásokkal kísért látványosságokat, mint a királykoronázó Pozsonyban is.
De páratlanul kedvelt színhelye volt a folyó az 1930-ban és 1938-ban a Szent Imre év, illetve az Eucharisztikus Világkongresszus és a Szent István jubileumi év alkalmából rendezett látványosságoknak is. Ez utóbbi, az egyházi ünnepszervező pompa legmagasabb teljesítményeként számontartott esemény két kiemelkedően fontos látványosságával tűnt ki.
Egyrészt az eucharisztikus dunai hajóprocesszió megszervezésével, amikor az Oltáriszentséget vivő Szent István hajót a Duna mindkét partján sokezres tömeg köszöntötte, másrészt az augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján induló, ereklyevivő aranyvonat országos útjának lebonyolításával.
Nyilvánvaló, hogy ez a két reprezentatív esemény, illetve látványosság ihlette a mai rendezőket a Szent Korona esztergomi útjának megszervezésére. Ezért dönthetett úgy a millenniumi kormánybiztos, hogy a Szent Koronát hajó vigye az esztergomi bazilikában megtartandó misére. A nevezetes eseményre pedig, akárcsak 1938-ban, most is augusztus 15-én, a nagy hirtelen pirosbetűs ünneppé változtatott Nagyboldogasszony napján kerüljön sor.
A különbség csak annyi volt, hogy a Budapest és Esztergom közötti Duna-szakaszon összesereglett tömeg nem az ereklyevivő aranyvonatot, és nem is a dunai hajóprocesszió alkalmával bemutatott Oltáriszentséget, hanem a Szent Koronát üdvözölhette.
Talán az eddigiekből is kitűnik az ünnepségrendezők rendkívül ellentmondásos, következetlen múltidézése. Úgy historizáltak, hogy hol az 1896. évi, dinasztikus, monarchikus ünnepségek koreográfiáját másolták le, hol pedig a két háború közötti keresztény-nemzeti kurzus látványelemeit vették át s építették be saját ünnepi rituáléikba.
Ez természetesen megváltoztatta a 2001. évi millenniumi év logójának jelentését is.
Mert igaz ugyan, hogy a Lánchídon megépített tűzkép, mint arról már korábban szó esett, egyrészt valóban a dinasztiát, Magyarország monarchikus múltját, az 1896-os ezredévi ünnepet szimbolizálta. De az is igaz, hogy a két háború közti korszakban a korona már nem a monarchiát, hanem Szent István országait, a Szent István-i birodalom nagyságát és erejét jelképezte.
Mivel pedig az ünnepségrendezők előszeretettel nyúltak vissza a két háború közti neobarokk kor látványelemeihez és alkalmazták azokat, a Lánchídon 2001-ben világító koronának voltaképpen nem a vérmezei, hanem az 1938-ban, a Szent István jubileumi év alkalmából megépített, Szent István birodalmát, majd ennek Trianon utáni határait ábrázoló hatalmas tűzkép volt közvetlen előképe.
Ez az ellentmondásos historizálás tükröződött egyébként abban a döntésben is, hogy a 2000. és 2001. évi tűzijátékokra ne a Szent Gellért hegyen, hanem a Dunán kerüljön sor.
E mögött a látszólag kevésbé jelentős döntés mögött azonban egy igen fontos, a 2000. és 2001 évi millenniumi év ünnepi koreográfiáját alapjaiban meghatározó elv, egy új hagyomány megteremtésének szándéka tükröződött.
A döntés kivált abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy a 2000. és a 2001. évi millenniumi fények nem csak a magyar állam megalapításának ezredik évfordulóját, hanem hagyományos augusztus 20-i nemzeti ünnepünket is köszöntötték. Ebből az alkalomból azonban a Dunáról soha nem szálltak magasba a rakéták.
Az ugyan előfordult, hogy a XIX. század közepén az osztrák Stuwer hol a Széchenyi szigetről, hol a városligeti Tűzijátéktérről eregette Szent István napi "rajgóit", az általános mégis az volt, hogy augusztus 20-án a Szent Gellért hegyről lőtték fel a színes röppentyűket.
A Gellérthegy szinte mindig szakrális helyszíne volt a tűzilátványosságoknak. Sztálin 70. születésnapja alkalmából éppúgy ide építették fel a generalisszimuszt köszöntő, és Sztálin útján a boldog, művelt Magyarországhoz! feliratot viselő tűzképet, mint ahogy fél évtizeden át minden április 4-én innen szálltak a magasba a hazánk akkori legnagyobb ünnepét köszöntő rakéták is.
Sőt, ez a hagyomány olyan erősen élt, hogy amikor a rendszerváltás után az addigi alkotmány-ünnepből ismét Szent István-ünnep lett, és lehetőség kínálkozott arra, hogy - mintegy a történelmi diszkontinuitás hangsúlyozására - új helyszínről lőjék ki az augusztus 20-i rakétákat - a tűzijátékokat mégis, változatlanul itt rendezték meg.
Voltaképpen ugyanez a hagyományteremtő szándék, a "mától fogva így lesz" elv tükröződött abban is, hogy a kormány már nemcsak a fővárosban, hanem - mintegy az apátság féltve őrzött kincsét jelképes és valódi fénnyel vonva be - a pirotechnikai látványosságokat Tihanyban, és a kálvinista Rómában, Debrecenben is megrendeztette.
Azt hitelesen nem tudjuk megállapítani, hogy eljutott-e az összesereglett nézők tömegéhez a rendezők nekik szánt üzenete, vagy csak az impozáns pirotechnikai látványosságban - a Lánchídról és a Budapest hajóról világító tűzképben, a Dunáról a magasba szökő nemzeti színű fénypászmákban és hatalmas glóriákban gyönyörködtek - de érdemes felidéznünk a magyar parlament egy XIX. század végi heves vitáját.
A vita akörül folyt, hogy a képviselők vajon elfogadják e az Ipari munkának vasárnap és ezzel kapcsolatban Szent István napján, mint nemzeti ünnepen való szüneteltetéséről szóló, 1891. V. XIII. tc. számú törvényjavaslatot. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy
nagy szükségünk volna egy nemzeti ünnepre, a melyben ünnepies érzéstől áthatva mindnyájan érezzük, kifejezzük azt, a mi bennünket egy hazának, egy nemzetnek tagjait összekapcsol, összetart, a melyben ünnepies érzéstől áthatva valljuk, hogy a haza mindnyájunké és a hazáé vagyunk mindnyájan. De az az ünnep legyen azután igazán ünnep és legyen közös minden zavaró érzéstől ment.[6]
Azt viszont, hogy erre a mindenki által óhajtott ünnepre a Szent István nap lenne a legalkalmasabb, sokan vitatták. Többek között azért, mert az ország soknemzetiségű és különböző vallású lakossága között az nem az összetartozás, hanem a különbözőség eszméjét hordozza, ezért, mint számos képviselő megfogalmazta, nem alkalmas arra, hogy nemzeti ünnep legyen.
Ami egyébként nem sokkal a törvény elfogadása után be is bizonyosodott. A kálvinista egyház például nyilatkozatban jelentette ki, hogy "az egy igaz Istenen kívül senkit sem imád, Jézus Krisztuson kívül semmi, a földön élt személy tiszteletére ünnepet nem szentel, ennél fogva Szent István napját sem ünnepelheti meg".
Mivel a nemzeti ünneppel szembeni ellenérzések más vonatkozásban is egyre fokozódtak, a rendezők ezután ennek a katolikus egyház liturgikus rendje által meghatározott ünnepnek világi jellegét igyekeztek hangsúlyozni.
Többek között úgy, hogy az 1910-es évektől kezdődően a hagyományos Szent Jobb körmenet után - a nemzeti ünnep állandósult kellékeként - mindig tűzijátékot rendeztek. Ami persze a legkevésbé sem jelentette azt, hogy az ünnep ettől kezdve a valóságban is nemzeti ünneppé vált volna, s betöltötte volna egységesítő szerepét.
A két háború közötti, a kor szóhasználata szerint Szent István-i Magyarország ugyanakkor mindent megtett, hogy ezekben a nagy állami pompával, istentiszteleti vonulással, ereklyekultusszal és reprezentatív tűzijátékokkal kísért ünnepeken történeti mitológiákba rejtve kifejtse saját ideológiáját.
Most sem történt másként, hiszen ennek a történeti mitológiákban gondolkodó Szent István-i Magyarországnak a restaurációja kezdődött el a rendszerváltás idején.
E restaurációs kísérlet keretében pedig, mintegy a messianisztikus múltválasztás torz paródiájaként, dermesztő anakronizmussal világítottak a Duna felett a millenniumi fények.
Ugyanazok a fények, mint amelyeket, a Szent István-i Magyarország szimbólumaként mottónkban idéztünk.
Hiszen a keresztény-nemzeti kurzus látvány-szurrogátumai, az Illyés említette "Gellérthegyi rakéta", a "Városiban a bokréta", a "szobroknál a beszéd" s az újra feltámadó "Feszty-kép" megint itt vannak.
A költő után így újra elmondhatjuk:
Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.
[1] Illyés Gyula: Nem volt elég
[2] Petőfi Sándor Összes művei. Akadémiai Kiadó, 1956. 86.
[3] Az ÉJSZAKAI ENGESZTELŐ VIRRASZTÁS A DUNÁN EGYHÁZUNKÉRT, HAZÁNKÉRT, CSALÁDJAINKÉRT, ÖNMAGUNKÉRT címmel meghirdetett hajóutat a Makrovilág Zarándokutak irodája szervezte. (1091 Budapest Üllői út 11-13.) A zarándokút felkért főcelebránsa: Paskai László bíboros, Keszthelyi Ferenc váci megyéspüspök, Dékány Vilmos esztergomi s. püspök, Pápai Lajos megyéspüspök, Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök volt. A hajóút részletes programja e sorok írójának tulajdonában van.
[4] Oskar Halicki: Európa millenniuma, Budapest, 1933. 18-20.
[5]
[6] Fenyvessy Adolf (szerk.) Az 1891. évi január 30-ára péntekre hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XXIV. Pest, 1891. 392.