"Ne hagyjuk félrevezetni magunkat! Fogalmazzunk világosan: 2OO2. március 15-én Magyarország, Budapest, a nemzet kultúrája nem egy új színházzal gazdagodik; nem kapunk valamit, hanem szegényebbek leszünk a saját pénzünkért. Véglegessé és láthatóvá válik, hogy mit vettek el tőlünk, mivel lettünk szegényebbek. Nem épült meg az a középület, amelyet nyilvános, tisztességes eljárás során a hozzáértők egyértelműen a kommunizmus bukása utáni legjelentősebb magyar középületnek választottak. Színház helyett botránykövet emeltek a Duna partján azok, akik megszégyeníteni merészelték a nemzetet és annak kultúráját. Tévedés ne essék: ha néhány év múlva már senki sem fog emlékezni arra, hogy mi, miképpen és mi helyett került a budapesti Duna-partra, akkor Magyarországon nem lesz demokrácia, akkor nem lesz nemzeti kultúra. A Lágymányosi hídnál felhúzott építmény nem színház, de egy korszak árulkodó emlékműve; örök figyelmeztetés arra, hogy hová vezet az önkény, a közösséget megalázó tudatlanság és ízléstelenség. Ami látható, arra emlékeztet, ami nincs."
Rév István

A budapesti Nemzeti Színház március 15-i átadásának napján nyíló tárlat a színházépítés kortárs külhoni példáiból összeállított válogatással kapcsolódik az eseményhez. A bemutatott projektek többnyire már muködő, igazoltan bevált épületek, melyek éppúgy hozzátartoznak szűk kulturális közönségük életéhez, mint ahogy városaik világbeli identitásának is részévé, kifejezőivé lettek.

A többnyire nem egyetlen színházat, előadótermet magukba foglaló, és nem is kizárólag csak színházi funkciót teljesítő létesítmények igen különböző képet mutatnak. A progresszió hevében született high-tech áttekinthető struktúrái vagy épp a posztmodern grandiózus, antik-déjr vu formavilága - mind-mind a kortárs építészet pluralitásából kiindulva hozzák létre tereiket. Sokrétuségük azonban egy valamiben közös: áthatja őket a publikus előkészítés, a maximális nyilvánosság és áttekinthetoség, az ezáltal lehetővé váló szakmai professzionalizmus, végül pedig a közösségi reprezentáció sikeres megvalósulása. Életre hívóik tudták jól: építész és közakarat nélkül nehéz középületet emelni, szalonképes üzenettel bírót pedig lehetetlen.

A kiállítás elsősorban azt a sokoldalú innovativitást kívánja bemutatni, amellyel a világ legjobb építészei létrehozzák e középületeket, hogy azok megfeleljenek a szigorú technológiai belvilág sokismeretlenes függvényének és a komplex társadalmi igényeknek egyaránt. Az emígy szerteágazó gondolatiságok révén létrejövő minőséget a kiállítás nem helyezi kontrasztba az új budapesti színházzal. Sokkal helyénvalóbbnak találtuk Bán Ferenc áldozattá lett tervének ismételt bemutatását.

Így az a színház, mely egykoron a hazai építészet egyik legsikeresebb nyilvános pályázatának munkái közt bizonyult a legüdvözítőbb megoldásnak, most e kényszerűen jelölt napon, nemzetközi társai között kap lehetőséget, hogy búcsúzzon a főváros közönségétől és - valószínuleg utoljára - felvillantsa különleges erényeit.
SAB

A színház középület. Nem privát ügy, nem egy irányba működik. Közösséget formáló középület, amely keretet adhat ahhoz, hogy játszók és a nézők között kapcsolat szülessen. Kölcsönös, élő, vibráló kapcsolat, ami nélkül színház nincs.

A közösséget feltételező kapcsolat fontosabb, mint maga az épület. Előbb tehát társulat kell a színházhoz. Egy kisebb város lakosai számára elég egy kompánia - ami esetleg nincs is ott állandóan -, egy mai nagyvárosban sok társulat, társulás képezi a színházat, a színház emberközi világát. Sok-sok társulat, amely már önmagában közösség. Ahol a tagok között izgalmas, érzékeny, sokszínű a kapcsolat, még akkor is, ha csak egyetlen produkció megalkotására szövetkeznek. S e társulás akkor létezik, ha eggyé válik a közönséggel, ami elsősorban azon múlik, hogy mit és milyen körnek adnak elő. Az csak másodlagos, hogy hol, milyen körülmények között.

Dráma, táncjáték, opera, tragédia, mozgásszínház, irodalmi adaptáció, balett, kabaré, operett, vígjáték, musical? Rengeteg féle játék képzelhető el, sokszor nem is tisztán egy-egy mufaj életre keltése. A lehetőségek száma pontosan nem meghatározható.

S bármelyik megvalósulhat pincében, fedett színben, istállóban, városi téren, kastélyban, pályaudvaron, hajléktalanszállón, elárvult templomban stb. És persze színházban.

Főleg olyan színházban, amit valamilyen módon egy közösség valósít meg, középületet teremtve. Például tervpályázaton, akár nemzetközi tervpályázaton kiválasztva a nagyobb közösségek sokkal szűkebb köreiből, az alkotó építészek közül egyet. Aki azután közösséget teremtve maga körül, bevonva az arra legalkalmasabb partnereket, levezényelheti saját elképzeléseinek megvalósítását. S az eredmény még akkor sem garantált. Mert kell a társulat és a közönség.

A színházépítés persze kicsit más mint a színház, de az élet éppen ettől a sokféleségtől fantasztikus és nehezen leírható. Recept nincs, sok példa van játszási helyekre, társulatokra, élményekre. A lehetetlenre vállalkoztunk: építészeti képeken keresztül érzékeltetni a színház misztériumát, ami nem lehet másmilyen, csak közösségi, vagyis mindig nemzetközi is.

Színház - magányosan?

Ami szinte valamennyi példánál azonnal feltűnik: ma már színházépület önmagában alig készül. Még egy kisebb város is, vagy egy-egy egyetem az óceán túlsó partján előadómuvészeti központot épít. Olyan komplex létesítményt, ahol a legfontosabb az élő produkciók játszási lehetőségeinek megteremtése, de e cél korántsem kizárólagos.

A házak nyitottak, transzparensek, napközben is élő helyszínei próbáknak, tematikus programoknak, fesztiváloknak, könyvtári rendezvényeknek, csoportos látogatásoknak, vitafórumoknak, film- vagy videóvetítéseknek. Ahhoz ugyanis, hogy a közönség értse és mélyen magába szívja mindazt, ami a színház lényege, nem elegendő este kinyitni a kapukat, és lesni, hogy tódul-e a nagyérdemű? Amíg új valami, addig úgyis tódul, de ha már megszokja, hogy ott áll az a színház, akkor semmi biztosíték nincs arra, hogy minden este telt ház lesz.

Már csak azért sem, mert az egymás után felnövekvő generációkat újra és újra hozzá kell szoktatni a színházhoz. Már gyermekkorban érdemes megmutatni, hogy milyen csodákra képes a játszó, táncoló, éneklő, szavaló ember. S ezt csak egy mindig nyitott házban lehet megvalósítani. Ma, a tévé és film mindennapossá válása idején pedig még fontosabb, mint annak előtte.

Mert az élő előadás varázsa valójában semmivel sem pótolható, és ebben a tekintetben is leszögezhető, hogy ami igazi érték, az nemzetközi. Egyetlen ország vagy nép - és a kört szűkíthetnénk, de minek - sem engedheti meg magának, hogy csak magának játsszon és csak magának építsen színházakat. Nyílt, élő, kísérletektől sem visszariadó, az ifjúság számára nélkülözhetetlen, nemzetközi színházakat kell létesíteni. Csak ilyeneket érdemes.
Vargha Mihály