Urbán Tamás fényképei  »  Kalandos utazás Erdélyben

1989. februárjában már gyakorlott utazóként készülődtünk tapasztalt Erdély-járó barátommal, dr Balaton Péterrel, a romániai utazásunkra. A legfontosabb kelléket, a karton Marlboro cigarettát a sporttáskák közé helyeztük, úgy, hogy a „címzetteknek" ne kelljen sokat keresgélniük. A határnál a jól bevált gyakorlat szerint működött minden: a román vámos kinyittatta a csomagtartót, meglátta a neki szánt ajándékot, szó nélkül kiemelte a cigarettát, még csak nem is intett, hogy végeztünk, elindult a bódé felé - zubbonya zsebéből kikandikált a csomag -, mi meg nekivágtunk Romániának.

Nagyváradtól jó hatvan kilométerre, Élesd-en álltunk meg először. Már a település szélén jól látható jelei mutatkoztak a nagyratörő „ceausescu-i gondolatnak", a „településfejlesztés" sajátos romániai elgondolásának. A parasztházak helyén négyemeletes blokkházak emelkedtek ki a szántóföldekből, az egyen-ablakok mellett lyuknyi nyílások a sparherdtok, vaskályhák kéményeinek. A lakások egy része üresen állt, földművelő ember számára elviselhetetlen a blokk-komfort, inkább elmenekültek a Sebes-Kőrös túlpartjára. A román kétgebés speditőr, míg asszonyára várt, elszívott egy tőlünk kapott magyar cigarettát, - ő legalább megköszönte. Villámgyorsan menekültünk a látványtól, Kőrösfőig meg sem álltunk. Itt meglátogattuk Mihály István barátunkat és eredeti tervünktől eltérve, hagytuk magunkat rábeszélni, hogy ne menjünk tovább a kolozsvári szállodába, aludjunk inkább náluk.

A nyolcvanas évek Romániájában magyar állampolgár csak szállodában hajthatta nyugovóra a fejét, így az ottalváshoz némi konspirációra volt szükség. Sötétedés után a család nőtagjai szétszéledtek az utcában és amikor tiszta volt a terep, jeleztek és mi férfiak betoltuk a Daciat az udvar végébe.

Másnap reggel aztán indultunk tovább Erdély belseje, Szék felé. A faluban a nyolcvanas években még érintetlenül éltek az évszázados tradíciók, a kékre meszelt házak, a petróleum lámpánál táncoló fiatalok, az udvarokban gágogó aprójószág, a tisztaszoba illata. Reggel a porták előtt a kertkapukban fehér liszteszsákok sorakoztak. Idős feketeruhás nénje támasztotta a kiékelt kapufélfát, szótlanul várta a begyűjtők kocsiját.

A Mezőségen keresztül Marosvásárhelyig mentünk, majd Segesvár és Csíkszereda következett. Itt is lázas semmittevéssel bontották a házakat a markolók. Volt ahol az utolsó megmaradt szobában még bontás közben is próbált élni a család, fejük felett tető helyett csak néhány gerendával, meg nylonfóliával.

Mielőtt hazaindultunk, alaposan felkészültünk az esetleges vegzatúrára. A negatívokat a vöröskeresztes ládában lévő mullpólyába csomagoltuk. Vettünk souvenir-nek egy trükkösen nyíló ládikát, amibe maréknyi golyórágót raktunk és a szennyes ruhák közé „rejtettük". A román határőr azonnal ráakadt a ládikára és szemét szigorúan felhúzva rázogatta a golyókat tartalmazó dobozt. Minden logikai képességét latba vetve próbálta kitalálni a gyanús láda tartalmát. Miután a kocsisor szépen hízott mögöttünk, több társa is beszállt a dologba, végül a parancsnok is odajött. Én mondtam, hogy ez egy, a gyerekek logikai képességét fejlesztő román termék. Ő káromkodott valami cifrát, majd intett, hogy húzzunk a francba.