Az MSZMP és az 1956-os "népfelkelés"

"Egy zsákba fognak belevarrni bennünket, és úgy kihajítani az ablakon, hogy csak úgy porzik"
Pozsgay Imre az MSZMP KB 1989. január 31-i ülésén

A sámli

Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP legfelső operatív vezető testülete, a Politikai Bizottság tagja 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra c. műsorában a következőket mondta a párt Központi Bizottsága által felállított ún. történelmi albizottság tanulmánya alapján: "ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek." A bejelentés nagy vihart kavart a közvéleményben és a párton belül, noha a reakciók jórészt ellentétesek voltak. A megrendülést nem a minősítés tudományos meggyőző ereje okozta, hanem merőben az, hogy először fordult elő 1956 novembere óta, hogy vezető magyar politikus a nyilvánosság előtt nem "ellenforradalomként" említette 1956-ot. Pozsgay későbbi visszaemlékezéseiben és interjúiban nem túlzott, amikor azt állította, hogy ezzel a bejelentéssel kirántotta a sámlit a hatalmat birtokló párt alól, és ebből a szempontból édesmindegy, hogy akkor valóban ez volt-e a szándéka. Vitathatatlan érdeme, hogy az akkor hatalmat gyakorló csúcsvezetők közül egyedül neki volt politikai képzelőereje és bátorsága ennek a lépésnek a megtételéhez. Tamás Gáspár Miklós, az ellenzék egyik vezéralakja a Szabad Európa Rádió két nappal később elhangzott műsorában Vadász János szerkesztő kérdésére így értékelte a bejelentés következményeit: az MSZMP mostantól végképp képtelen lesz arra, hogy "a kommunista ideológia megszokott hernyótalpas munkájával" fönntartsa azt az ideológiai külszínt, amely "úgy ahogy, de a Kádár-korszakban fenntartotta a politikai egységet." Hogy ez miért történt így, annak megértéséhez vissza kell mennünk az "ellenforradalom" geneziséhez.

Szabó Miklós történész, az 1980-as évek demokratikus ellenzékének jeles tagja, az illegális "repülő egyetem" rendszeres előadója egyik írásában az alábbi megállapítást tette: "A Kádár- rendszer ideológiája egyetlen mondatból állt: 1956 ellenforradalom volt." Ez talán túlzás, de annál találóbb. Az 1956. november 4-i szovjet támadással hatalomra juttatott Kádár-vezette bábkormány eleinte békülékeny gesztusokat tett. Kerülték, hogy egyöntetűen és mindenfajta megkülönböztetés nélkül ellenforradalomnak minősítsék az 1956. október 23-a utáni történéseket. A nép Rákosi-diktatúra elleni jogos felháborodását emlegették, és azzal indokolták árulásukat, valamint a szovjet csapatok beavatkozását, hogy eme jogos, ámde naiv elégedetlenséget kihasználva, a népet megtévesztve ellenforradalmi-restaurációs, szélsőjobboldali, horthysta erők vették a kezükbe a kezdeményezést. Kádár november közepén tett nyilatkozatában arra is utalt, hogy bár Nagy Imre és társai komoly politikai hibákat követtek el, nem voltak ellenforradalmárok. A Kádár-kormány azt remélte, el tudja fogadtatni a közvéleménnyel, hogy csak a szovjetek által diktált keretek között lehetséges bármifajta konszolidáció, vagyis le kell mondani a forradalom két alapvető vívmányáról, a nemzeti függetlenségről és a demokratikus politikai intézményekről (többpártrendszer, szabad választások, szabad sajtó). Ennek fejében büntetlenséget ígértek. Reményeik nem váltak valóra. A forradalom vezető erői, a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoport, a munkástanácsok, az értelmiség és a politikai ellenzék meghatározó körei egyaránt elutasították ezt az alkut. A munkástanácsok a szovjet csapatok távozását és a Nagy Imre-kormány visszahelyezését szabták az általános sztrájk megszüntetése feltételéül. Mindeközben Kádárra folyamatos külső és belső nyomás nehezedett, hogy mielőbb számolja fel az "ellenforradalmat". November második felétől fokozódott a terror. November 22-én Nagy Imrééket szovjet segítséggel eltávolították az országból. A párt Ideiglenes Központi Bizottsága december 4-én hozott határozatában ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket. Néhány nappal később eldördültek az első sortüzek, a munkástanácsokat szétverték, vezetőiket letartóztatták, beindult a megtorlás gépezete.

A szovjetek számára azért volt elengedhetetlen 1956 december 4-i ellenforradalmi határozat, hogy ennek kimondatásával világossá tegyék, elkerülhetetlen a proletárdiktatúra restaurálása. A gyakorlati jelentősége a birodalom számára ennek az volt, hogy a magyar párt és Kádár vazallusi státuszát és lojalitását a pártállami hatalmi szerkezet belülről is garantálja. Végérvényesen a szovjet blokkhoz láncolták Magyarországot, és hosszú távra kijelölték a rendszer lehetséges mozgásterét. A határozatba foglalt ellenforradalom négy oka közül ugyan az első helyen ekkor még a Rákosi-Gerő klikk hibái és bűnei álltak, de ez az ok a következő évtizedekben homályba merült. A Kádár-korszak évtizedeiben (a "posztsztálinista" korszakban, ahogyan a történelmi albizottság jelentése fogalmazott) ugyanis nem térhettek el attól, hogy a Rákosi-korszak rakta le a szocializmus alapjait, amellyel az 1956 utáni rendszer így folytonosnak tekintendő. Máskülönben 1956 ról nem lehetett volna azt állítani, hogy ellenforradalom volt, és azt sem, hogy a szocializmus építésének nélkülözhetetlen feltétele az egypárti diktatúra fenntartása.

A következő három évtizedben a Kádár-rendszer 1956-ról így alapvetően három dolgot állított. Az ellenforradalom szervezett volt, hátterében a hazai reakciós csoportok, (volt földesurak, a klérus, egykori nyilasok és horthysták álltak), és céljuk a háború előtti félfeudális-kapitalista, és/vagy fasiszta-nyilas rezsim helyreállítása volt. Az “imperialisták”, azaz a nyugati hatalmak aktív beavatkozása magyarázta, hogy a magyar nép (i.e. a magyar kommunista párt) miért nem tudta egymaga felszámolni a “ellenforradalmi lázadást”, és ez igazolta a szovjet beavatkozást is. Végül kitüntetett szerep jutott a “revizionista árulóknak” (Nagy Imre-csoport), akik tudatosan verték szét a pártot, és készítették elő a talajt a reakció hatalomátvételéhez. Ez utóbbi állítás manifesztálódott a Nagy Imre és társai ellen 1958 február-júniusában lefolytatott koncepciós perben, Nagy Imre és négy társa halálában, kivégzésében.

A megtorlás módja és mértéke is azt volt hivatva igazolni, hogy 1956 ellenforradalom volt. A Kádár-korszak ellenforradalom-mítosza a megtorlásban és a kivégzésekben nyert végső formát, és vált évtizedekre megkérdőjelezhetetlenné. Erre a mítoszra a Kádár mögé felsorakozó posztsztálinista káderrétegnek is múlhatatlanul szüksége volt. 1956 októberében a pártapparátus gyakorlatilag szétesett, a rezsim legfőbb erőszakszervezete, az ÁVH szétszaladt. November 4-e után Kádár a passzív ellenállásba vonult országgal szemben a párt és a hatalmi gépezet újjászervezésekor lényegében csak a karhatalmi-belügyes klikkre, az egykori államvédelmistákra és a sztálinisták másod- és harmadvonalára számíthatott csak, akiknek többsége azután kezdett visszaszivárogni az új hatalom kebelére, miután a szovjet hadsereg az ellenállást már leverte. Ez a társaság 1956 októberében egyszerre szembesült hatalma és kiváltságai elvesztésének rémével, és azzal, hogy alkalmatlannak bizonyult az ország vezetésére. Elemi szükségük volt arra, hogy egy ellenforradalmi összesküvés áldozatainak lássák magukat, amely magyarázatot ad hatalmuk megingására, igazolja az árulást, és fölmenti őket a felelősség alól. Az "ellenforradalom" elleni harcuk utólag kreált mozgalmi mítosszá, a néphatalom védelmében vívott hősi ellenállás mítoszává vált, amely mintha csak az 1945 előtti illegális mozgalom újabb fejezete lett volna (az illegális mozgalomban a valóságban alig néhány százan vettek részt), és ennek a pártnak a legelemibb kötőanyagává vált. A népfelkelés kimondása, bármennyire nem volt semmi köze ennek a mínősítésnek 1956 valóságos történéseihez, ezt a hamis önmítoszt rombolta le, ezt a kötőanyagot bomlasztotta szét.

Az ellenforradalomtól a népfelkelésig

"A pártközpont pincéjében köztudomásúlag volt egy széf, melynek a kulcsát Kádár János éjjel-nappal magánál tartotta. Abban a széfben egy hullát őriztek. Mindenki tudott a létezéséről, de amíg Kádár kézben tartotta az országot, még csak beszélni sem volt szabad róla... Amikor Kádár távozni kényszerült, a hallgatás nem volt tovább tartható." -- írta Kis János 1999-ben a Beszélőben (Ld. 1989 – a víg esztendő. 1999. október) A "hulla": Nagy Imre és társai, az 1956 után kivégzettek temetetlen holttestjei; átvitt értelemben a véres erőszakkal és árulással levert 1956-os forradalom. Kádárt az 1988 májusában tartott rendkívüli pártértekezleten leváltották főtitkári tisztéből, pártelnökké buktatták, többé nem rendelkezett érdemi hatalmi jogosítványokkal. Ezzel véget ért a Kádár-korszak, és megnyílt az elvi lehetőség 1956 hivatalos újraértékelésére. Igaz, a hazai ellenzéknek a második nyilvánosságban, a szamizdatban megjelent a forradalommal kapcsolatos állásfoglalásai, történelmi tényfeltáró munkája nélkül ez a lehetőség talán elvi is maradt volna. Az ellenzék szellemi és politikai befolyása hosszú ideig nagyon szűk körre korlátozódott, mégis életben tartotta a hagyományt, amelynek a hallgatag többség évtizedekig nem mert hangot adni. Amint a hatalom önbizalma megcsappant, a forradalom emlékezetének búvópatakja is felszínre tört. 1988 májusában megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, amely felhívásában méltó temetést, jogi és politikai rehabilitációt követelt az 1956-os megtorlás áldozatainak. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján, 33 év után először skandálták tüntetők Nagy Imre nevét Budapesten. Október 23-án, a forradalom évfordulóján újabb tüntetésre került sor. A hatalomnak mindenképpen reagálnia kellett arra, hogy az ellenzék kitört a karanténból, és ennek nyomán a sajtóban és az utcán egyre nyíltabban és szabadabban beszéltek 1956-ról. De nemcsak a belső nyomás növekedése késztette színvallásra, hanem a külső is. Grósz Károlyt külföldi útjain rendre erről kérdezték az újságírók. A reformpárti arculatot öltött posztkádári párt nem tehette meg, hogy továbbra is hallgat. 1956 volt az a lakmuszpapír, amelyen a belföldi és külföldi közvélemény tesztelte a magyar párt vezetőinek szavahihetőségét, és az érdemi változások iránti elkötelezettségét.

A teszt jó darabig még negatív maradt. 1988 nyarán tett amerikai útján a kinti magyar emigránsok képviselői előtt Grósz még úgy nyilatkozott, hogy emberiességi okokból engedélyezik a családoknak Nagy Imre és társai sírhelyeinek felkutatását és az elhunyt hozzátartózók újratemetését, de a jogi és politikai rehabilitálásukra nem kerülhet sor. A júniusi és októberi tüntetéseket a rendőrség még szétverte. Ám valójában már az MSZMP sem volt azonos 30 évvel korábbi önmagával. 1956 ügye a pártot is megosztotta. A pártban még masszívan jelen voltak azok, akiknek az 1956 utáni restaurációs korszakban gyökerezett az identitásuk. Ők határozott fellépést vártak el az "ellenforradalmi izgatással" szemben. A hatvanas évektől azonban színre léptek azok az új, pragmatista-technokrata generációk, amelyeknek mindeddig nem kellett nyíltan azonosulniuk a restaurációs korszak kínos ideológiai és retorikai kliséivel, és ehhez már nem is fűlt a foguk. Ezek a csoportok azzal is tisztában voltak, hogy a merev ragaszkodás az ellenforradalom téziséhez óhatatlanul egy keményvonalas, neosztálinista visszarendeződésbe torkollana, amelyről Lengyelországban éppen ezekben a hónapokban bizonyosodott be, hogy az nem más, mint visszaút a semmibe. Olyan formula kidolgozásában voltak érdekeltek, amely nem vezet föltétlenül pártszakadáshoz, de továbbra is partiképesnek mutatja az MSZMP-t idehaza és külföldön egyaránt. Pozsgay a közvéleményen kívül az ő támogatásukra is számíthatott. Ennek a formulának a kidolgozása volt a történelmi albizottság feladata.

A hivatalos sajtóban a "népfelkelés" először a História c. történeti ismeretterjesztő folyóirat 1988. november-decemberi számában bukkant fel. Glatz Ferenc, a Történettudományi Intézet igazgatója, a lap főszerkesztője felvezetőjében a következőket írta: 1956 októbere nem volt forradalom, "mert nem nyúlt a társadalmi rendszer alapjaihoz. És ugyanígy nem volt "ellenforradalom" sem, mivel nem kívánta az 1945-48 közötti forradalmi viszonyokat megdönteni (...) 1956 október nem volt forradalom és nem volt ellenforradalom, hanem népfelkelés a sztálini rendszer ellen, amely a térség népeire egy hagyomány nélküli politikai rendszert próbált ráerőszakolni..." Ez az érvelés később visszaköszön majd a népfelkelés fogalmát övező belső pártvitákban. A História fontos értelmiségi fórum volt. Így talán nem légbőlkapott a feltételezés, hogy a történelmi újraértékelést támogató párton belüli körök ezzel az óvatos "kiszivárogtatással" próbálták tesztelni a minősítés várható fogadtatását, egyben jelezni, hogy a pártban vannak erők, amelyek hajlanak 1956 újraértékelésére. Ezt üzente az is, hogy Antall József és Göncz Árpád ugyanebben a lapszámban tette közzé a kisgazdapárt 1956 novemberi kibontakozási javaslatainak dokumentumait --a közzétevők kiléte legalább olyan fontos jelzés volt, mint maguk a dokumentumok -- és ugyanitt jelent meg az első mérsékelten árnyaltabbnak mondható értékelés Mindszenty bíboros 1956-os szerepéről.

Ekkor már mindesetre lehetett érzékelni, hogy a főbb szereplők gyűjtik a seregeket, készülnek a nagy összecsapásra, amelynek tétje persze nem 1956 történeti elemzése volt, hanem az, hogy ki szerez döntő befolyást a párt felett, kinek a kezében lesz a kezdeményezés a következő hónapokban. 1956 megítélése volt az a kód, amely a táborokat megkülönböztette egymástól. A keményvonalasok a hagyományos, Köztársaság téri megemlékezést használták arra, hogy híveiknek jelzést küldjenek. Az 1988. november 4-i megemlékezésen Berecz János politikai bizottsági tag és KB-titkár, valamint Jassó Mihály, a budapesti pártbizottság első titkára jelenlétében Barabás János, a budapesti párbizottság titkára (a rendszerváltás után üzletember, többek között a Ganz Ansaldo majd a Hungexpo Rt. vezérigazgatója) a következőket mondta: "Erkölcsi és politikai kötelességünknek, belső meggyőződésünk parancsának érezzük, hogy tisztelettel fejet hajtsunk a pártház védőinek emléke előtt, és megemlékezzünk mindazokról, akik a szocializmus védelmében életüket áldozták." Az 1956 decemberi ellenforradalmi határozatra utalva így folytatta: "Sem az események alapvető politikai értékelésén, sem az akkor feltárt történelmi okok súlyának, sorrendjének meghatározásán nincs okunk azóta sem változtatni." A vájt fülűek ebből megérthették, hogy a konzervatív tábor annyi engedményre hajlandó, hogy újra első helyre sorolja a Rákosi-Gerő-klikk kárhozatos szerepét. Másra nem. Berecz négy nappal később a Budapesti Karhatalmi Forradalmi Ezred 1956-57-es tevékenységéről szóló emlékülésen "Nekünk sorsunk a szocializmus" címmel tartott előadást.

Grósz Károly pártfőtitkár valószínűleg úgy értékelte, hogy a szocializmus megőrzésének jelszavával egyik fő riválisa, Berecz az erőszakszervezetek és az apparátus körében igyekszik híveket toborozni az ő megbuktatására. Úgy látszik, ezt ítélte a komolyabb veszélynek, mert 1988. november 29-én a budapesti (régi) Sportcsarnokban rendezett pártaktíva ülésen sajátos ellentámadásba ment át. Kijelentette, határozottan fel kell lépni az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben, különben "az anarchia, a káosz, és ne legyen illúzió, a fehérterror fog eluralkodni". A kirohanás, amelyet sokan úgy értelmeztek, hogy a párt főtitkára polgárháborúval fenyegetőzik, hatalmas megrökönyödést keltett. A rendszer bomlásának ebben az előrehaladott állapotában, amikor már de facto működtek az ellenzéki pártok, és amikor a nyilvánosság már átlépte a szólásszabadság kritikus küszöbét, ez a fenyegetőzés teljesen valószerűtlennek hangzott. Grósz arcáról egy szempillantás alatt lemállott a demokratikus szocializmus reformján fáradozó, emberarcú pártfőtitkár maszkja. Grósz húzása mindenesetre arról győzhette meg a párt reformszárnyát, hogy nekik is lépniük kell. Az adu Pozsgay kezében volt, hiszen a történelmi albizottság az ő felügyelete alatt működött. Az alkalmas pillanat pedig akkor érkezett el, amikor Grósz 1989. január 28-án Davosra utazott, hogy részt vegyen a világgazdasági fórumon, így nem volt lehetősége arra, hogy az interjút letiltsa, noha a párt főtitkáraként -- akkor már egyedül ő -- ezt elvileg még megtehette volna. Davosból hazatérőben értesült az interjú elhangzásáról.

Szekercével a stílbútort...

Az interjú elhangzása után Berecz János, aki többek között Az ellenforradalom tollal és fegyverrel c. értekezéssel alapozta meg pártkarrierjét, és aki 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján egy "ellenforradalmi" propagandafilm-sorozat főszekesztőjeként és mentoraként igyekezett Kádár utódjának pozíciójába kerülni, (ezt elsiette, a túl törekvő Berecz helyett Kádár az akkor még kevésbé ismert Grószt emelte maga mellé, mellesleg vesztére), azonnal bejelentette trónigényét. A párt jelen állapotában nem alkalmas a folyamatok irányítására -- nyilatkozta rögvest. Ez a hátbatámadás is óvatosságra késztette Grószt, hiszen pusztán az a tény, hogy a tudta nélkül, a háta mögött került sor a bejelentésre, óriási presztízsveszteséget jelentett számára. Első reakciója az ingerültség mellett így bizonytalanságot tükrözött. "A bizottság talán nem vizsgált meg még minden dokumentumot." -- nyilatkozta, mintha akár az "ellenforradalom", akár a " népfelkelés" forráselemzéstől függő tudományos kérdés, és nem pedig politikai kód lett volna. Ez magyarra fordítva azt jelentette, hogy nem mert nyíltan elhatárolódni a kijelentéstől, de nyitva hagyta a lehetőséget a bejelentés visszavonására, ha az erőviszonyok úgy alakulnak.

Pozsgay úgy emlékszik vissza, hogy hazatérte után Grósz magához rendelte, és hivatkozva a "tagságtól" érkező széles körű tiltakozásra a nyilatkozat visszavonására próbálta rávenni őt. Pozsgay erre nem volt hajlandó, így a döntés a január 31-re összehívott rendkívüli politikai bizottsági ülésre maradt. Az előzmények ismeretében meglepő, hogy az ülés milyen visszafogott hangnemben folyt le. A nagy kenyértörés elmaradt. Pozsgay avval védte magát, hogy a közvélemény régóta állásfoglalást várt a kérdésben, amelyet nem lehetett tovább halogatni, és el kellett kerülni azt a veszélyt is, hogy az apparátus labirintusában kilúgozódjon, súlytalanná váljon a történelmi múlt újraértékelésének kísérlete. Hangoztatta, hogy a jelenlegi helyzetben "az inkriminált értékelő megállapítás ... az a minimális közmegegyezéses alap, amely nem rontja a párt identitását, azokét sem rombolja össze, akik konkrétan ehhez a küzdelemhez fűzték életsorsukat, létüket és magatartásukat. Ám, ugyanakkor egyfajta társadalmi megbékélés és nemzeti közmegegyezést alakíthat ki egy olyan irritáló, és mind máig fájdalmasan, elevenen ható ügyben, mint a ’48-’49-től tartó helyzet és különösen annak csúcspontja, vagy mások szerint mélypontja az '56-os válság és tragédia." Úgy vélte, ez a kompromisszumos javaslat, vagyis ami az albizottság jelentésében a népfelkelésről olvasható, "nem bántja azokat sem, egyáltalán nem sérti azokat, akik a Szocialista Hazáért Érdemrenddel honoráltattak áldozatos tevékenységükért." A vita végén, a kritikákra reagálva mondta ki a lényeget, ami valószínűleg ott motoszkált minden résztvevő fejében: tudomásul veszi, hogy sokakban megütközést keltett a bejelentése, de "más közvélemény is van az országban ez ügyben... Segíteni akartam, és a közvélemény előtt is segíteni azzal, hogy túl sokáig ezt így nem vállalhatjuk. Egyetlen egy zsákba fognak belevarrni bennünket, azzal, ami itt történt 15-20 éven keresztül, és úgy kihajítani az ablakon, hogy csak úgy porzik."

Az ortodox álláspontot a maga bumfordi módján Jassó Mihály fogalmazta meg: "A döntő többség [Jassó a pártapparátusra érti ezt] értetlenül áll előtte, ... mert egy intézményesült politikai rendszer pillérét érzi kivenni. Úgy érzi a párttagság, hogy ez a mi politikai rendszerünk, valahol ’56-on nyugszik. És most úgy érzi, hogy ezt kihúzták alóla. Az a véleményük, hogy biztos, hogy árnyaltabban kell kezelni ennek a múltnak az értékelését, de az is biztos hogy ez az értékelés sem árnyalt. Az is szekercével rendezte el a stílbútor készítést és ez is szekercével rendezi el... Hogyan fogjuk hívni a Köztársaság téri emlékművet? Kik estek ott el? A néphatalom védelmezői, vagy a népfelkelés ellenállói, vagy az azok ellen állók?"

Ám a nyilatkozat teljes elutasítását Jassó sem javasolta. A párt szervezeti rányításáért felelős, és munkásőr-rendezvényeken előszeretettel mutatkozó PB-tag, Lukács János is alapvetően a bejelentés pártszerűtlen és puccsszerű voltát kifogásolta, nem pedig a tartalmát. A konzervatív szárny másik vezető figurája, Berecz pedig éppenséggel sértetten dohogott: ő már 1984-ben érezte az átértékelés szükségességét, de akkor erre még nem volt mód. (Ennek persze ellentmond a 30. évfordulón vállalt szerepe.)

Nyers Rezső, akinek a jelenlévők közül egyedül volt személyesen is köze a vita tárgyához, hiszen 1956 decemberében tagja volt az ellenforradalmi határozatot elfogadó pártestületnek, amiként a Nagy Imre-per elindítását jóváhagyó döntsének is részese volt, dodonai hozzászólásában megerősítette, hogy Pozsgay politikai céljával és a rádióinterjú politikai tartalmával egyetért. Nyers 1956-tal kapcsolatos megállapításait érdemes hosszabban idézni, mert híven érzékeltetik, mennyire megoldhatatlan feladat volt az 1989 januári MSZMP számára 1956-hoz való viszonyának tisztázása: "Pozsgay elvtárs nyilatkozata nem szerencsés, mert nem kellett volna így elsietni a nyilatkozatot... Egy korábbi egyszavas jellemzés hibáját egy másik egyszavas jellemzéssel akarja helyettesíteni és ez, sajnos ez így nem jó... Kérem, ’56-e a magyar kommunista mozgalom pillére, vagy nem? Ha ’56 a pillérünk, akkor én nem jósolnék ennek a mozgalomnak nagy jövőt, mert az nagyon gyenge pillér... Az én véleményem az, hogy ellentmondásmentes jellemzést nem fogunk tudni adni. Én személyesen azt gondolom, hogy ez egy népfelkelés volt, az ’56-os decemberi állásfoglalásunk ezt az első pontban elismerte, a nép jogos elégedetlenségeként jellemezte. ... Én fönntartom azt a véleményemet, hogy belekapcsolódtak ellenséges elemek mindinkább, és azok visszafordították volna a történelem szekerét, tehát ellenforradalmi veszély nagyon komoly volt. A mi ’56-os álláspontunkból én vitatom a Nagy Imre-csoport, és a revizionizmus szerepének a nagy eltúlzását. [Az 1953 és 1956 között zajló vitában] Nagy Imrének volt igaza... Nagy Imre nem volt ellenforradalmár. Egy kicsit szektás. Ma inkább sztálinista lenne, ha ugyanaz maradt volna, mint aki volt. Vitatható marad az ’56-os szerepe, nem tudjuk tisztázni. Szovjetek belejátszottak. Ezt mindég elsumákoltuk. Kádár János ezt magára vette, meg az akkori Politikai Bizottság. Én tisztelem is érte őket. De ez nem igaz, hogy ők egyedül felelősek. A felelősségük az ott fennáll, mert úgy sem lehet elfogadni, hogy Moszkvában döntöttek, itt pedig végrehajtunk valamit. De hangsúlyozom, hogy sajnos ezt az '56-os dolgot nem fogjuk tudni tisztázni. Jogilag el lehetett ítélni a Nagy Imrét, el lehetett ítélni, mert megszegett egy törvényt. Nem nagyon tisztességes dolog, mikor mindenki szegte a törvényt, akkor a törvényszegők -- én is szegtem, meg Kádár János is szegte -- egy része ráfogja a gyengébbre... Ezek sem korrekt dolgok. Na de hát, aki a szituációkban nem élt benne, az ma nem tudja megérteni - és itt van a dolognak a drámaisága - szerintem... Igazából, kérem szépen, a mi politikánknak a legkényesebb része, hogy hogy` viszonyulunk a Kádár-korszakhoz, a Kádár-rezsimhez. Az én véleményem az, hogy hiba lenne a Kádár-rezsimet egészében elvetni a reformerek részéről, hiba lenne a ... Kádár-időszak politikáját kánonizálni, és egy olyan harcba belemenni, hogy márpedig életre-halálra megvédjük azt, amit csináltunk ’56 óta."

A "népfelkelés" keserű piruláját Szűrös Mátyás próbálta megédesíteni azzal, hogy ideológiailag konformnak tetsző megalapozást igyekezett adni neki. (Az idézett gondolatokat Tőkei Ferenc filozófus és sinológus, a történelmi albizottság tagja a kérdést is taglaló két héttel későbbi központi bizottsági ülésen szinte szó szerint megismételte. Glatz szintén hasonló szavakkal élt a Históriában. Nem tudom, valójában ki idézett kitől, de a dolog lényegét tekintve ez másodlagos.) "Lukács Györgytől ered ez a bizonyos népfelkelés... Lukács szerint népfelkelésnek vagy felkelésnek, azért lehet ezt tartani, mert épp az különbözteti meg a forradalomtól és az ellenforradalomtól, hogy nincs világosan megfogalmazott célja, miközben forradalmi és ellenforradalmi gondolatok egyaránt kavarognak benne." Eltekintve attól, hogy a forradalomnak csak egy bizonyos (1989-es?) üléspontból nézve nem látszhatott a világosan megfogalmazott célja, Szűrös ( Tőkei, Glatz, Ormos, Berend?) kellőképpen kétértelmű javaslata a saját ideológiai keretében is menthetetlenül inkoherens volt. A felkelés ugyanis történelmileg addig lehetett pozitív tartalmú, amíg nem állt rendelkezésre a marxista-leninista elmélet, és az ezt képviselő élcsapat, a kommunista párt, amely végső történelmi értelmet és politikai formát ad az elnyomottak jogos, ámde addig öntudatlan indulatainak. A kommunista forradalom győzelme és a proletárdiktatúra megszilárdulása után a felkelés, amely a nevezett élcsapat hatalma, a "néphatalom" ellen irányul, nem lehet más, mint ellenforradalom.

A PB tagjainak többsége a bejelentés módját, a bizalom hiányát, az előzetes testületi állásfoglalás mellőzését kifogásolta, nem pedig a a nyilatkozat tartalmát. Jópáran (Németh Miklós miniszterelnök, vagy Maróthy László) óvatos egyetértésüknek is hangot adtak. Ebből Grósz megérthette, hogy senki nem akar nyílt botrányt. Egyetlen törekvése így az volt, hogy megakadályozza, hogy "Pozsgay-ügy" keletkezzen, azaz a KB felelősségre vonja Pozsgayt, vagy nyíltan szembeforduljon az interjúban napvilágra került értékeléssel. "Mit fogunk ezzel a Központi Bizottsági ülésen csinálni? Mit fog a Központi Bizottság mondani? Azt fogja mondani, hogy igaz ez ami itt le van írva? Hát nem tud mást mondani, hát néhány minősítést leszámítva nem tud... A másik, hogy nagyon fontosnak tartom, hogy itt most állapodjunk meg, hogy mi semmifajta Pozsgay-nyilatkozat ügyet nem terjesztünk, mint Politikai Bizottság, a Központi Bizottság elé... [Ha] most teszünk ma, a PB, egy nyilatkozatot, hogy elhatárolja magát Pozsgay Imrétől, és a népfelkelés nem népfelkelés volt, hanem ellenforradalom. Hát, ez az amiről beszéltünk, hogy ezt ne csináljuk, mert ez vezet a pártszakadáshoz. Ez az öngól."

Grósz tudhatta, ha nekitámad Pozsgaynak, akkor könnyen vele együtt bukhat, hiszen konzervatív ellenlábasai neki is szemére fogják vetni gyengekezűségét. Pozsgay megfenyítése, leváltása, netán kizárása végleg elidegenítheti a közvéleményt az MSZMP-től. Ez utóbbit, mint láttuk, a keményvonalasok sem merték megkockáztatni. Senki nem vállalta magára, hogy az adott politikai helyzetben nyíltan hátraarcot fújjon. A február 11-12-én tartott KB-ülés elfogadta a "népfelkelés" minősítést. Pozsgay jól számított, fontos politikai győzelmet aratott. Ettől kezdve a párton belül az ő kezében volt a kezdeményezés, néhány hónappal később ő vezette az MSZMP delegációját az ellenzéki szervezetekkel folytatott tárgyalásokon, ő lett párt köztársasági elnökjelöltje. Grósz, bár a szakadást és saját bukását sikerült elkerülnie, ettől kezdve másodhegedűs lett. Nyáron lényegében gyámság alá helyezték, amikor az MSZMP operatív irányítását a Pozsgay-Nyers-Németh-Grósz négyesfogat vette át.

A bejelelentés és a jelentés

Grósz PB-ülésen tett hozzászólásának volt néhány különösen csengő mondata, amely következtetésében egybevágott Pozsgay maga védelmében előadott szavaival: "Kérem, ami az októberi népfelkelésre, itt számomra egyedül a cím új, a népfelkelés. De ha oda tettek volna egy kötőjelet, ami összhangban lenne a tartalommal, népfelkelés, kötőjel, ellenforradalom én máris aláírom az egész okmányt, mert ez a szöveges rész, ami itt van benne, ez a nem tudom én hány oldal, és a cím között nincs összhang, mert a szöveges rész az egy kiegyensúlyozott dolog, ami elindul a népfelkeléstől egy igazságos politikai fellépéstől és eljut az ellenforradalomig. Most leegyszerűsítettem, de hogy megértsék a szituációt, mert ha ezt elfogják olvasni szerintem velem együtt Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntettek is alá fogják írni ezt a fejezetet. Biztos, hogy alá fogják írni a fejezetet. Ebben egyetlen olyan dolog nincs, amit nem lehetne elfogadni."

Akkor is, azóta is nagyjából mindenki adottnak vette, hogy Pozsgay a történelmi albizottság 1989 márciusában a Társadalmi Szemle különszámaként megjelent Történelmi utunk c. dolgozatának megállapításai alapján tette a rádiónyilatkozatát. Ha közelebbről vizsgáljuk a bejelentés és a jelentés tartalmát, kontextusát, kihámozható mögöttes üzenetét, akkor akkor ez a vélekedés hamisnak bizonyul. Grósz észrevételének volt alapja. Bár a szavak látszólag ugyanazok, Pozsgay nyilatkozata szűkszavúbb, kevesebbet mond, mégis többet állít az albizottság jelentéséhez képest, amely lényegesen többet mond, és ezzel valójában kevesebbet állít, legalábbis arról, milyen messzire is lopakodna az új értékelés a Kádár-korszak ellenforradalmi doktrínájától.

Pozsgay rádiónyilatkozata három pilléren nyugodott: 1956 egy oligarchisztikus uralmi forma elleni népfelkelés volt; a történeti folyamatok kritikai elemzésében nem 1956-hoz kell visszamenni, "hanem az 1948-49-ben vállalt vagy kényszeredett szocialista modellhez, amelyik egészében úttévesztésnek bizonyult"; végül , az 1953 és 1956 között zajlott vitákban Nagy Imrének volt igaza. Pozsgay kitért az elől, hogy sor kerülhet-e ez alapján Nagy Imre rehabilitációjára, de másokkal ellentétben nem is zárta ki azt. Történeti fejtegetése ezután logikus módon és minden különösebb átmenet nélkül a többpártrendszer kérdésébe fordult át: "Meg kell tanulni, nem egy, két vagy több párttal is [együtt élni], hogy melyik lesz komoly tényezője a politikai életnek, ezt pedig ma már az MSZMP nem mondhatja meg és nem is akarja megmondani." A nyilatkozat kimondatlanul a Nagy Imre-kormány 1956. október 30-án elfogadott platformjára helyezkedett, amely elismerte a többpártrendszert, és kezdeményezte az 1945-47 közötti négypárti koalíció felújítását.

A történelmi albizottság elemzése, bár az okok keresésében szintén visszanyúlik a sztálinista diktatúra bevezetéséig, Pozsgay fejtegetéseivel ellentétben nem zárul le a népfelkelés kitörésénél. A szövegben népfelkelésről az alábbiak olvashatóak, kissé tömörítve: A "leküzdhetetlennek tűnő régi megoldások és reagálások hatására került sor az elemi erejű október 23-i tömegtüntetésre ..., ami a kormányzat, a fennálló államhatalom elleni népfelkelés kirobbanásához vezetett." Fő hajtóereje, a szembefordulás az önkénnyel és a romló életviszonyok elleni tiltakozás, a meghatározó csoportok a munkásság és az egyetemi ifjúság, fő eszméi pedig a demokratikus követelések, illetve a szocialzimus megújítása voltak. Ez idáig szellemében egyezik Pozsgay nyiilatkozatával, de ami ezután következik, az már nem. Az elemzés szerint a népfelkelés kibontakozásának folyamatában még az alábbi erők léptek színre: a megbukott rendszer restaurálásának vagy modernizált, nyugati parlamentáris demokráciák formájában történő visszaállításának erői [kiemelés tőlem. M. A.]; konzervatív, nacionalista, szélsőjobboldali-antikommunista erők, a horthysta, keresztény-nemzeti kurzus szélsőségei; az üzemekben és az utcán nagy szerepet játszottak "deklasszálódott, kiszorított, börtönökből szabaduló revansvágyó, lincselő, (részben lumpen) elemek is". A szélsőséges elemeket biztatták a nyugati rádióadók is. A közösségi tulajdon fenntartása, a demokrácia és a szocializmus egyesítése mellett jelentkeztek más törekvések is. Nagy Imre kormánya nem állt a helyzet magaslatán, inkább sodródott az eseményekkel. Új, kormányhű karhatalom kiépítésére érdemi kísérlet nem történt. "A fokozatos jobbratolódási tendenciák és a november első napjaiban felerősődő ellenforradalmi nyomás ellenére a keveredő korrektív forradalom és ellenforradalom [kiemelések az eredetiben] szétválasztására nem került sor. A monolitikus állami tulajdon és politikai rensdszer megkérdőjelezését a második Nagy Imre-kormány nem tisztázta, így azt lehetett a sztálini szocializmus-modell feladásának, de magának a szocializmus feladásának is értelmezni, a szocializmus elárulásának és elvetésének." Kádár fellépését és a szovjet beavatkozást ez magyarázta, illetve az, hogy Nagy Imre "figyelmen kívül hagyta a geopolitikai realitásokat."

Függetlenül attól, hogy a szöveg egyes kitételei mennyire állják ki a történelmi elemzés próbáját (pl. a "szélsőjobboldali, lumpen elemek" szerepéről), ez az összegzés lényegét tekintve a Kádár-vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány november 4-e, azaz a forradalom leverése utáni álláspontját visszhangozta, amely december 4-én fordult át az ellenforradalmi határozatba. A szöveg aligha értelmezhető másként, mint hogy az albizottság szerzőgárdája szerint fennállt az ellenforradalom veszélye, a Nagy Imre-kormány nem volt (lett volna) képes annak gátat szabni, valamint, hogy nemcsak a szélsőjobboldali előretörést, nemcsak a Horthy-rendszer restaurálását, hanem annak "modernizált, nyugati parlamenti demokráciák formájában" testet öltő válfaját is visszaállításként, azaz mintegy az ellenforradalmi kifejlet egyik alternatívájaként értelmezik. Vagyis Kádár fellépése indokolható volt. A Kádár-rendszer születésének körülményei így nem vetnek árnyékot a rendszer későbbi létére, legitimitására, nem kérdőjelezik meg azt. Ez volt az a tartalom, amelyet, mint Grósz hangsúlyozta, a kérdéses fejezet címe nem fejezett ki pontosan, és amelyről Pozsgay nyilatkozata beszédesen hallgatott. Grósz és a többiek problémája persze nem a szöveg és a fejezetcím diszkrepanciája volt, hanem Pozsgay-interjúnak a jelentéshez képest valóban egyoldalú volta, de ezt, mint láttuk, ott és akkor, a PB január 31-i ülésén már senki nem merte feszegetni. Ormos Mária akadémikus, a tanulmány egyik szerzője a KB február 11-12-i ülésén ellenezte a többpártrendszer bevezetését, mivel a magyar társadalom még nem elég érett rá. Érvelését részben a testület is magáévá tette, amikor az ülésről kiadott közleményben a destabilizáció veszélyére hivatkozva elvetette a többpártrendszer azonnali bevezetésének lehetőségét, noha perspektivikusan nem zárta ki azt. A testület (és Ormos) nemigen akart tudomást venni arról (vagy nem akarta beismerni), hogy Magyarországon ekkor már ténylegesen többpártrendszer volt. Ormos álláspontja mindenesetre azt látszik megerősíteni, hogy a történelmi albizottság által készített tanulmány szövege, amelynek célja az új pártprogram történeti megalapozása volt, elvileg lehetővé tett volna egy karcosabban konzervatív értelmezést is. Pozsgay rádiónyilatkozata hatását tekintve ezt a lehetőséget oltotta ki. Az interjú már akkor idejétmúlttá tette a dokumentumot, amikor az még nyilvánosságra sem került.

A történelmi albizottság nehéz helyzetben volt. Az OSA Archívumban a taglalt események 20. évfordulója alkalmából rendezett beszélgetésen (2009. január 30.) az albizottság két egykori külső szakértője, Hajdú Tibor és Földes György történészek egyaránt utaltak rá, hogy az albizottság nem tudományos, hanem politikai testület volt, része az MSZMP új pártprogramját kidolgozó munkabizottságnak, és a szöveg valójában politikai állásfoglalásként értelmezendő, egészen pontosan egy modellváltást, nem pedig rendszerváltást előkészítő dokumentumként. Az MSZMP 1989 januárjában nem állhatott azzal elő, hogy 1956 forradalom volt. Olyan kompromisszumos megoldáson munkálkodtak, amely még elfogadható az igen vegyes összetételű, és ideológialiag nehézkesebb Központi Bizottság számára is.

De vajon miképpen kívánta megalapozni a dokumentum egésze a modellváltás programját? A Történelmi utunk c. tanulmány csak egy rövidebb fejezetben foglakozott az 1956-os "népfelkelés" okaival és lefolyásával. A mű legnagyobb része a szocialista gazdaság történetét vette számba: a sztálinista korszak központosított tervutasításos berendezkedésének kudarcát, majd a posztsztálinista korszak reformpróbálkozásait, átmeneti sikereit, majd a reform elakadását, és a gazdasági válság lassú kibontakozásának folyamatát. Az albizottság vezetője a korszak (és a rendszer) legtekintélyesebb gazdaságtörténésze, a gazdaságirányítás reformjának régi szorgalmazója, Berend T. Iván volt, és a fáma szerint a szöveg nagy részét is ő maga írta. Az Akadémia elnökeként, a Központi Bizottság tagjaként szinte értelemszerűen adódott, hogy ő irányítsa a testületet. A dolgozat gazdaságtörténeti irányultsága azonban nem merőben ennek a körülménynek volt köszönhető, és nemcsak annak, hogy a korban Keleten és Nyugaton is virágzott a gazdaságtörténetírás, köszönhetően talán annak is, hogy a két világrendszer elsősorban a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal terepén versengett egymással. Bár a szocialista reformkísérletek kudarcának története alapján a legtöbb elemző már régóta azt a következtetést vonta le, hogy a rendszer reformálhatatlan, vagyis a fennálló politikai struktúra menthetetlen, az albizottság által favorizált modernizációs/gazdaságtörténeti megközelítés a tanulmány saját logikáján belül mégis több politikai előnnyel kecsegtetett. A rendszer utolsó sikereit a hetvenes évek végéig ezen a terepen könyvelhette el. A jólét a magyar történelemben korábban soha nem látott ütemben növekedett ebben a korszakban (miközben persze az is tény, hogy ugyanezen időszakban gyorsuló ütemben szakadt le a fejlett világ mögött). Ez volt a rezsim szétporladó legitimitásának utolsó forrása, amelyre hivatkozva értelmet lehetett adni a forradalom leverésének. 1956 céljait, már amelyek a dolgozatban sokat emlegetett geopolitikai kötöttségek keretei között egyáltalán megfogalmazhatóak voltak, a rezsim jóléti teljesítményével valósította meg -- visszhangzott a szövegben a korábban oly népszerű dallam. Ez volt az a tükör, amelyben a rezsim és nomenklatúrája szívesen látta viszont önmagát. A gazdaságtöréneti narratíva, illetve az ezt keretbe foglaló modernizációs paradigma feloldotta a szerzőket az alól, hogy a rendszer eredetéről, természetéről adjanak számot. Nem kellett arról beszélniük, hogy ki és milyen alapon hatalmazta fel a pártot a hatalom kizárólagos gyakorlására, milyen alapon sajátítja ki a pártban megtestesülő társadalmi érdekcsoport a politikai döntések jogát, és mire hivatkozva rekeszti ki az az ország lakosait ebből a döntéshozatalból a politikai jogok és a szólásszabadság olykor a nyílt erőszaktól sem visszariadó korlátozásával. A rendszer a gazdasági sikereivel önmagát igazolta, és ezt mindaddig (és jobb híján) a társadalom is elfogadta, ameddig volt mire hivatkozni, és amíg mindenki adottnak vette a nevezetes geopolitikai realitásokat.

A gazdaságtörténet kínálta azt az egyetlen lehetséges fogalmi, történeti keretet is, amelyben a modellváltás rendszerváltáson inneni programját egyáltalán meg lehetett fogalmazni, és amely így az a párt számára is elfogadható kiúttal kecsegtetett a válságból. Ha sikerül föllelni és keresztülvinni a reformok azon optimumát, amely a politikai rendszer alapvető vonásait megőrizve képes életet lehelni a gazdaságba, akkor a politikai rendszer alapjaira vonatkozó kérdéseket továbbra sem kell föltenni, remélhették. A Történelmi utunk ehhez a kísérlethez próbált történeti állványzatot ácsolni. Zsille Zoltán ellenzéki szociológus a Szabad Európa Rádió február 4-i adásában, talán kissé vehemensen, ezt az opciót jellemezte így: "most az a veszély fenyeget, hogy valódi piacgazdaság helyett a bolsevik típusú politikai monopóliumot megőrizve, és azt tőkésítve, valamiféle finánckommunista osztályuralom ölt formát."A kísérlet sikeréhez két föltételnek kellett volna volna teljesülnie. A közvélemény megelégszik a "népfelkelés" kínálta politikai kompromisszummal, így időt ad a további reformkísérletezgetésre, és rendelkezésre állnak a korlátozott (gazdasági) reform addig még ki nem próbált, sikert igérő eszközei. 1989 elején már mindkettő illúzió volt.

A "népfelkelés" kurta karrierje

Pozsgay a rendszerváltás után előszerettel emlékezett vissza úgy, hogy bejelentésével a rendszerváltás, a demokratikus fejlődés útjában álló pártot akarta megrendíteni, elsöpörni az útból. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy valóban le akarta bénítani a demokratikus változásokat leghevesebben ellenző konzervatív köröket, mint ahogy azt sem, hogy híve volt a demokratikus reformoknak. Mégsem látszik valószínűnek, hogy annak a pártnak az egészét akarta volna szétzilálni, amelyre országvezetői (később köztársasági elnöki) ambícióinak legfőbb bázisaként támaszkodott 1989 folyamán mindvégig. Interjúja messzebbre ment pártja akkori intencióinál, de mégsem ment elég messzire. Valószínűleg ő is abban bízott, hogy amiképpen a rendszer hallgatni és felejteni igyekezett születése botrányos körülményeiről, úgy a társadalom is hajlandó erre, vagy talán már túl is van a felejtésen. Ebben csalatkoznia kellett. A független szerevzetek február 17-én tett közös nyilatkozata, amely a többpártrendszerről és a népfelkelésről szóló KB ülés után jelent meg, üdvözölte a többpártrendszer bevezetéséről hozott döntést, de kifogásolta, hogy a párt nem ismerte el 1956-ot forradalomnak és szabadságharcnak. Ellenzéki oldalon a népfelkelés megfogalmazása azt a benyomást keltette, hogy az MSZMP továbbra sem hajlandó szembenézni a múltjával. Olyan javaslatnak tűnt, amely ismét megpróbálja elkenni 1956, és ezzel összefüggésben a demokratikus átmenet valódi kérdéseit.

A népfelkelés bejelentése lavinát indított el. A közvélemény számára világossá vált, hogy a hatalom monopóliumát még mindig kezében tartó állampárt egysége és önbizalma megingott, láthatóvá váltak a repedések. Ennél is átütőbb hatást gyakorolt, hogy az egykori ellenforradalmi határozat könyörtelen logikája visszafelé is érvényesült. Ha 1956 nem volt ellenforradalom, akkor nem volt indokolt a szovjet beavatkozás, akkor a rendszer restaurációja, a fegyveres erőszak és a megtorlás nem a nép és a haladás érdekében tett erőfeszítés volt, hanem a hatalomból kiebrudalt, majd külső beavatkozással ismét az ország nyakába ültetett klikk kegyetlen bosszúja. A páncélszekrényben őrzött hulla előkerült, lelepleződött az MSZMP történelmi bűne. Felgyorsult a párttagság lemorzsolódása. Az új helyzetben senki nem akart a bűnösökkel egy oldalon rekedni. 1989 március elején 250 ezer példányban jelent meg a Társadalmi Szemle különszámaként a Történelmi utunk. A példányokat órák alatt elkapkodták. Március 15-én az ellenzéki szervezetek hívására százezer ember követelt Budapest utcáin demokráciát. A tüntetők az évtizedek óta lappangó hagyományt követve Batthány-Nagy Imre, és Kádár-Haynau táblákkal vonultak az utcára. Április 25-én összecsomagolt és hazaindult az első jelentősebb szovjet alakulat, a Kiskunhalason állomásozó harckocsi gárdahadosztály. Tavasszal már senkit sem érdekelt, hogy mit gondolnak a pártközpontban 1956-ról.