Urbán Tamás fényképei  »  A rácson túl: Hipis - Jelentés a Kádár korszak börtöneiről

A jiddis eredetű szó magyarul még ma is motozást, zárkaellenőrzést jelent a börtönszlengben. Nagyon drasztikus cselekmény volt, hiszen hirtelen megjelent egy zárkában a nevelő, az őrszemélyzet néhány tagjával megerősítve, s ha éppen volt bent "nem dolgozós", vagy más indokkal "otthon" tartózkodó, azt kiküldték, majd mindent szétdobáltak odabent. Egy ilyen akció után úgy nézett ki a zárka, mint egy lakás, ahol betörők jártak. A nevelők szinte mindig naprakészek voltak a legfrissebb rejtekhelyeket illetően. Az intézetekben természetes, hogy jól működő vamzer (besúgó)-hálózat segíti az őrök munkáját. Mindenhol akadnak fogvatartottak, akik egy rövid eltávozás, vagy plusz csomag fejében "elszólják" magukat, kockáztatva ezzel akár a zárkatársak esetleges bosszúját is.

A nyolcvanas években a mainál sokkal szigorúbb szabályok írták elő, mi lehet és mi nem egy fogvatartottnál. Nem lehetett például kártya, vízmelegítő, éles kés, a tetováló berendezésekről nem is beszélve. Az évek során jelentős gyűjteményre tettem szert az elkobzott tárgyakból, amik előbb-utóbb a szemétbe kerültek volna, én viszont engedélyt kérve a nevelőktől kikukáztam és hazavittem ezeket - a feleségem nagy örömére... Mivel a lakásba nem még csak be sem léphettem velük, sokáig a Daciám csomagtartója volt az én kis börtönmúzeumom. Később már tudatosan gyűjtöttem az ereklyéket, például Vagács doktortól a tököli rabkórházban megkaptam azokat a fémtárgyakat, amiket az utóbbi tíz évben operált ki a "nyelősök" gyomrából. Így nevezték azokat a fogvatartottakat, akik néhány napos gyengélkedő reményében drótot, szöget, zsilettpengét, kulcsot, pénzérmét nyeltek le.

Márianosztrán nagy rekonstrukciós munkák fejeződtek be akkoriban. Egyik reggel azzal fogadott Cserey Gábor parancsnok-helyettes: -Tamás, ma nagy nap van, az utolsó strang is elkészült, mától minden zárkában folyóvizes öblítésű WC működik! Most dobják ki az utolsó kübliket. Amikor szerényen megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy „emlékküblit" - már elég jól ismert - rám nézett, vett egy mély levegőt, majd felvette a telefont és felszólt az emeletre: Mossanak ki egy szaros küblit rendesen, aztán kérem ide az irodámba!

Ezek után érthető volt, hogy amikor az évszázados zárkaajtók cseréjére került sor, küldött nekem két tátikás, cirklis (kémlelőnyílás), mázsás súlyú ajtót is. Több tucat "kerálót" (vízmelegítő) is elkértem. Ezekkel a hihetetlen barkács-szerkezetekkel forralták a vizet a "dobihoz" (erős, serkentő italféleség) a zárkában. Persze amilyen ötletes volt a szerkezet, annyira életveszélyes is. A legegyszerűbb: két zsilettpenge összekötve egy radírgumival, a pengék végén egy-egy rövid villanydrót. Három-négy perc alatt már forrt is a víz. Ebbe bele kell lógatni négy-öt filteres teát, majd a főzetet néhány perc után felhajtani! Rövid időn belül erős szívdobogás közepette, szinte repül az ember. Amikor először abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy estefelé az egyik zárkában megkínáltak ezzel a zavaros löttyel, nem emlékszem, mi mindenre gondoltam az edény tartalmát illetően, de azt tudtam, ha visszautasítom, vehetem is a gépem, mert attól kezdve nem tartanak belevaló csávónak. Kegyetlenül keserű volt, akár a gyerekkori ricinus, de „lesz ami lesz" alapon persze elfogadtam és megittam.

1989 januárjában, a börtönfotóimból rendezett kiállításom megnyitóján, még nem lehettem biztos benne, hogy nem jön valaki valahonnan, aki az utolsó pillanatban kiteszi a ZÁRVA táblát. Volt részem korábban hasonlóban. Témáim (abortusz, egészségügy, ifjúságvédelem, kábítószer, bűnözés) egyike sem a kongresszusi célkitűzések megvalósítását szolgálta.

Aztán úgy alakult, hogy a kiállítással én magam zártam le egy korszakot, egy korszakomat.