Ráadás  »  Szerkesztők fóruma

SZER, 1989. január 30.

Vadász János: A jövő hét péntekén, február 10-én tart ülést - legalábbis megkezdi ülését - az MSZMP Központi Bizottsága. Eléggé egyértelmű, hogy mi váltotta ki a menetrendtől eltérő összehívását. Most csak a főbb mozzanatokat foglalom röviden össze.

Az elmúlt szombaton Pozsgay Imre a budapesti rádióban közölte a Központi Bizottság által életre hívott történész albizottság - hozzáteszem, ez nem egy tudományos, hanem egy párttestület - arra a véleményre jutott, hogy ami 1956-ban történt, népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom. Ezzel egyidőben a Politikai Bizottság egyik másik tagja, Berecz János is mondott egy beszédet, amelyben elhangzott az a megállapítás, hogy idézem: „A párt jelenleg még nem igen alkalmas a reformidőszak irányítására."

Grósz Károly, aki e kijelentések elhangzásakor a Világgazdasági Fórum vendégeként Davosban tartózkodott, a Svájcból hazatérő repülőgép fedélzetén sietett interjút adni. A pártfőtitkár elhatárolta magát Pozsgay kijelentésétől, sőt, közvetve kétségbe vonta a történész albizottság munkájának hitelességét is. Továbbá, Grósz szerint, politikai különbségek lépnek fel a pártvezetésen belül, ami egyik oka annak, hogy a tavaly májusi pártértekezlet óta romlanak a reformprogram végrehajtásának feltételei - tehát lényegében azóta, amióta ő a párt főtitkára. Végül Grósz sürgette, hogy a párt Központi Bizottsága öntsön tiszta vizet a pohárba, próbálkozzék egy új vezetéssel, amennyiben úgy látja, hogy a főtitkár, a titkárok, vagy a Politikai Bizottság a mai helyzetben a feladatát nem tudja betölteni. És nyomban ezt követően jelentették be, hogy a jövő héten összeül a Központi Bizottság.

Vagyis a hatalmi harc nyílt formában lép fel a magát vezetőnek nevező pártvezetésén belül, mi több, a jelek szerint a harc a jövő héten kenyértörésre kerül. Tehát nem volt nehéz a témaválasztásunk az e heti szerkesztők fórumán. A beszélgetés résztvevői Budapestről Tamás Gáspár Miklós filozófus, a hazai ellenzék ismert személyisége, itt a müncheni stúdióban pedig Lengyel Szaniszló kollégám.

A hatalmi harcot Pozsgay '56-ra vonatkozó kijelentése robbantotta ki. A magát vezető erőnek nevező hatalmi csoport tehát a maga kebelén belül azon tusakodik, hogyan értékeljen egy történelmi eseményt, amely több mint 32 évvel ezelőtt történt. Tehát tulajdonképpen két kérdésem van. Az egyik: nem azt bizonyítja ez, hogy ez a csoport teljesen alkalmatlan bármiféle vezető szerepre, függetlenül attól, hogy erre van bármilyen jogcíme, vagy nincs?

És a másik: a sokat emlegetett destabilizálódás, amivel a hatalom egy idő óta rémítgeti a társadalmat, nem éppen a hatalmi csoporttól indul ki?

Tamás Gáspár Miklós: Én azt gondolom, hogy bárki, a párt vezető testületeiben helyet foglaló államférfiak, vagy köztisztviselők, vagy bürokraták egyéni képességei nem különösebben számítanak. Tehát az a kérdés, hogy ez a csoport alkalmas-e arra, hogy betöltse a rendszer alapelvei által rábízott vezető szerepet - nem a személyi képességek függvénye. Igen szerény képességű diktátorok is betöltöttek hasonló funkciókat, és azt hiszem, hogy a jelenlegi magyar Politikai Bizottság, vagy a KB titkárságának általános szellemi színvonala kétségkívül megüt legalább egy vármegyei nívót, és nem ez lesz az oka annak, hogy a párt jövendő politikai funkciója megváltozik.

A változásnak több ismert oka van, amire nem szeretnék kitérni, de a napokban felszínre került ellentétek rávilágítanak a probléma néhány fontos vonatkozására. Jelesül arra, amit régóta tapasztal mindenki Magyarországon, hogy egy olyan párt, amely magát - ugyan csökkenő hévvel, de azért nagyjából változatlanul - egy forradalmi ideológiával legitimálja, már hosszú idő óta semmi egyéb, mint a status quónak, és a kisebbik rossznak a pártja. De Kádár János még hatalmon volt, amikor kijelentette, hogy Magyarországon valamiféle történelmi baleset, balszerencse folytán van egypártrendszer, és hogyha nem akarunk nagy zűrt, ebbe bele kell nyugodnunk. Nyilvánvaló, hogy miután Kádár is távozott - aki minden tragikus bűnével együtt mégis csak egy személyiség volt - zavart és profil nélküli politikusok vették át tőle a vezetést. Elsősorban Grósz Károly, aki azáltal lehetett a párt vezetője, hogy fordított egyet a köpönyegén. Ezt a köpönyeget többször fordítgatta erre meg arra, és most - nyilvánvalóan először életében és a politikusi pályáján - rá fog kényszerülni a színvallásra. A köpönyeg többet nem forgatható, mert a belső politikai küzdelem kikerült a nyilvánosság színe elé, és ez tulajdonképpen az első eset a párt történetében.

Mert ne feledkezzünk meg róla, hogy az egykori frakcióharc dokumentumai Nagy Imre és Rákosi között - majd 40 éves késéssel - csak most kerülnek a nyilvánosság elé. A mostani pártküzdelem azonban a társadalom színe előtt folyik, egy olyan párt vezetésének a kebelében, amely megrendülve, megosztottan, számában is fogyatkozva, legitimitásában meginogva, vezető szerepébe vetetett hitében elbizonytalanodva próbálja a válság körülményei között az országot kormányozni. A kérdés nyilván nem 1956, hanem a kérdés 1989 és az, hogy a párt belső küzdelmeiben még mindig csak efféle történelmi kódokat használnak. A ma kérdéseiről az aktuális ellentéteket nem merik a nyilvánosság elé bocsátani. Ez elég sokatmondó.

Lengyel Szaniszló: Számomra csak az a meglepő, hogy annak a Laokoón-csoportnak a tagjai, amely magát Politikai Bizottságnak nevezi, csak most kaptak hajba először a nyilvánosság előtt. A külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy az elmúlt hónapokban a prímhegedűsök, vagy az előbírkózók a Laokoón-csoportban az idő nagy részét azzal töltötték, hogy a színfalak mögött gyömöszölték egymást, és a színfalak előtt pedig saját korábbi vagy a többiek kijelentéseit próbálták magyarázni és eladni a nagyközönségnek: történelmi példaként felidézném Pozsgay Imre szereplését - a második közös rádióhíd műsorában, az Amerika Hangja és a budapesti rádió közös műsorában -, amikor rákérdeztek, és azt magyarázta, hogy Grósz Károlynak természetesen mindig az adott hallgatóság elvárásaihoz kell igazítani a mondandóját. Ezzel próbálta indokolni azokat a kemény kijelentéseket, amelyek a Budapest Sportcsarnokban elhangzottak. Tehát ez az ellentét, a kirobbanása be volt programozva, méghozzá a Politikai Bizottság összetételébe volt beprogramozva. Egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal abban, hogy a jövő pénteken feltétlenül színvallásra kell, hogy sor kerüljön, nemcsak Grószt Károly, hanem például Berecz János részéről is.

Tamás Gáspár Miklós: Ez igaz, és azt hiszem, hogy - amint már volt alkalmam egyszer említeni ennek a rádiónak az egyik adásában - arra ébredhetünk jövő szombaton, hogy valaki más a párt főtitkára, mint eddig. De az is megtörténhet természetesen, hogy a Politikai Bizottság néhány tagja kényszerül távozásra. Én azt hiszem, hogy a jelenlegi Politikai Bizottság kompromisszumra fog törekedni és arra, hogy a jelenlegi helyzetet továbbra is fenntartsa. Ez semmiképpen nem volna előnyös a párt számára, mert hiszen a belső ellentétek oly erővel nyilvánultak meg, oly világossá vált a kétségbeesett szövetséges-keresése a vezető figuráknak, hogy ez a párt gyöngeségét tárta a politizáló közönség elé. Az egyik legfontosabb vonatkozásnak itt azt tartom, hogy ma a pártnak azok a személyiségei, akik valamiféle politikai dinamizmussal bírnak és kezdeményezésekre képesek, a támogatásokat legalább annyira a párton kívül, mint a párton belül keresik. Ez legalábbis implicit bevallása annak, hogy a pártnak semmilyen közigazgatási, fegyveres ereje és legitimációs ereje nincsen.

Nem hiszem, hogy titkot árulok el azzal, hogyha azt mondom, hogy Pozsgay Imre a Magyar Demokrata Fórum, illetve Nyers Rezső az Új Márciusi Front nélkül nem volna az, aki. Sőt, Nyers Rezső feltehetőleg a feltámadó szociáldemokrata mozgalmak háttere nélkül sem volna az, aki ma, és annak is tanúi voltunk, hogy Berecz János, aki eddig igazán nem a reform következetes támogatásáról vagy pluralista hajlandóságokról volt nevezetes, szintén tett barátkozó lépéseket különféle új ellenzéki mozgalmak felé - ha felemások is voltak ezek a lépések. Az egyetlen ember a pártvezetés látható figurái közül Grósz Károly volt, aki ilyenfajta külső támogatás megszerzésére kísérletet sem tett, és ez ma relatív gyengeséget jelent a számára.

Ugyanakkor azonban szeretném felhívni a figyelmet a ma reggeli újságokban megjelent igen érdekes kis nyilatkozatra, amelyet a párt de facto második embere, a szervezési kérdésekkel és a pártépítéssel foglalkozó titkár és PB-tag, Lukács János tett, aki a nagyközönség előtt ismeretlen, szervezési szempontból azonban a jelentősége- úgy hiszem - nagyon nagy, de rá nem szokás figyelni. Igaz, nem is lehet, mert a titkár nem gyakran nyilatkozik. Ma azt mondta - és ez egy erőteljes figyelmeztetésnek értendő -, hogy Pozsgay Imre magánemberként nyilatkozott '56 ügyében. A pártapparátust kezében tartó irányító főtisztviselőnek ez a nyilatkozata arra utal, hogy az a birkózás, amelyet Lengyel Szaniszló említett, nemcsak hogy megkezdődött, hanem teljes erővel folyik, és kérdés, hogy a Politikai Bizottságnak lesz-e türelme és ereje a jövő pénteket kivárni a leszámolás megkezdéséig.

Vadász János: Szeretnék visszatérni valamire, ami a fejtegetésedből számomra kiderül. Nem indokolt-e azt mondani, hogy ez a törés, ami az MSZMP vezetőségén belül kibontakozik, és a vezető figurák viselkedése nem azt bizonyítja-e, hogy épp az MSZMP bizonyítja a többpártrendszer szükségességét? Nem éppen az MSZMP viselkedése igazolja-e, hogy erre feltétlenül szükség van?

Tamás Gáspár Miklós: Azt hiszem, erre csak igent lehet mondani, ez így igaz. Ugyanakkor azonban természetesen fordítva is megáll a tétel. A társadalomban eddig is burkoltan és rejtetten meglévő politikai nézetkülönbségek és politikai-ideológiai megoszlás - éppen azért, mert nem juthatott felszínre az elmúlt évtizedben - megőrölte, felőrölte a pártot. Lényegében az elfojtott és eltitkolt politikai küzdelmek a politizáló közönség, illetve a hatalmat kezében tartó politikai elit körében - éppen azért, mert az erők szabad játékára nem volt mód -, megszüntették azt az egyetlen lehetőséget, amellyel egy kommunista párt rendelkezik. Jelesül azt, hogy valamiféle önkéntes vakság jegyében, merev, ideológiai szükséggel és küldetéstudattal eltelve meneteljen tovább a meredeken lefelé vezető úton. Namármost, ez a lehetőség megszűnt, mert a de facto pluralizmus megölte, mielőtt a de jure pluralizmus kitört volna Magyarországon.

Magyarországon ma nem azért jelentősek az összesen 30-40 ezer fős effektív táborral rendelkező új ellenzéki mozgalmak - összesen nem rendelkeznek ennyivel -, nem azért fontosak a hétszázezres taglétszámú MSZMP-vel szemben, mert effektív mozgósítható politikai erejük olyan hatalmas volna, hanem azért, mert az az MSZMP, amely szemben áll velük, maga is kásás állagú, és képtelen már a kommunista ideológia megszokott hernyótalpas munkájával továbbra is biztosítani azt az ideológiai külszínt, amely úgy ahogy, de a Kádár-korszakban a politikai egységet fenntartotta. Tehát a többpártrendszer kérdésének felszínre kerülése az elmúlt tíz év következménye, és nem annyira kezdet, mint a vég.

Lengyel Szaniszló: Mielőtt továbblépünk, az eddig elhangzottak alapján szeretném összegezni a jövő pénteki Központi Bizottsági ülés esélyeit - már csak azért is, mert túlságosan sokat nem kockáztatunk, hiszen feltételezem, hogy mind a hárman egyetértünk abban, hogy a kimenetel háromesélyes. Tamás Gáspár Miklós már említette egy kompromisszum lehetőségét. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a nagy leszámolásból Grósz fog győztesen kikerülni, olyaténképpen, hogy felmondja a tavalyi kompromisszumot. Azt a kompromisszumot, amelynek révén hatalomra került, méghozzá a reformpárti politikusok - elsősorban Pozsgay Imre és Nyers Rezső - támogatásával. A harmadik esély pedig - amit gondolom a legtöbben szeretnének -, hogyha egyértelműen és visszavonhatatlanul a reformirányzat diadalmaskodnék. Nem lehet eléggé hangsúlyozni hogy ennek a kimenetelnek mi lenne a jelentősége az egész magyar nemzet számára.

Hadd iktassak közbe egy személyes visszaemlékezést. Úgy tűnik, hogy fényévekkel ezelőtt volt, amikor a budapesti közgazdasági egyetem hallgatója voltam. Pach Zsigmond Pál magyar gazdaságtörténeti előadásait hallgattam, akinek kedvelt tétele a két nagy elkanyarodás volt. A magyar társadalom a középkorban kétszer is elkanyarodott az európai fejlődés fő vonalától, és ennek tulajdonítható, ennek a számlájára írható az, hogy Magyarországon a feudális struktúrák sokkal tovább fennmaradtak, mint a nyugat-európai országokban, és később kezdődött a polgárosodás.

Ha jövő pénteken, a nagy leszámolásban a neandervölgyi kommunizmus hívei kerekednek felül, Magyarország elveszítheti a harmadik nagy esélyt arra, hogy felzárkózzék Európához. Lehetséges, hogy ezzel Grósz Károly is tisztában van, mert itt van előttem például a Magyar Hírlap hétfői száma, amelyiknek az első oldalán olvasható beszámoló Grósz Károly davosi beszédéről ezzel a vastag betűs címmel: Sorsunk Európa. Persze az is lehet, hogy nevetséges kompromisszum születik, és a nagy garral beharangozott tanácskozás végeredménye
egy semmitmondó közlemény, ami mindent elken.

Vadász János: Ez a három esély egyike. Alaposan megterhelték a napirendjét ennek az összejötevelnek, csak többek között említik témaként 1956 értékelését. Gyakorlatilag minden benne van: a párt politikai stratégiájának lefektetése a következő pártkongresszusig; '56 értékelése; a választójogi törvénytervezet megvitatása; az alkotmánytervezet megvitatása; állásfoglalás a többpártrendszerről; a párt és a sajtó viszonya; és természetesen a személyi kérdések, amelyekről nem beszélnek, de nyilvánvalóan napirenden vannak. Tehát nem azt fejezi ki ez, hogy itt '56 ürügyén egész másról fognak dönteni? Nekem az az érzésem, hogy ez porhintés, és itt a hosszú kések előkerültek. Arról van szó, hogy ki lesz a rituális áldozat, vagy - hogy ne ilyen drámaian fejezzük ki magunkat - ki lesz a magyar Jelcin.

Tamás Gáspár Miklós: Természetesen, találgatni nem nagyon érdemes. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Magyarországon jelentős politikai döntések mindig a színfalak mögött születnek. Én azt hiszem, hogy mire a Központi Bizottság ülése elkezdődik, addig a Politikai Bizottság, a Titkárság, és az apparátus felső vezetésében is ez a csoport tulajdonképpen már valamiféle kompromisszummal - vagy annak hiányával - megy a Központi Bizottság elé, úgy, hogy a Központi Bizottság lényegében már egy eléggé passzív testület. Mint már régebben is megszoktuk, feltehetően kész tények elé lesz állítva, amikor elkezd ülésezni. Tehát hogy mi van a napirendjén, az valóban feltételesen viszonylagos jelentőségű. A KB-nak természetesen döntenie kell ezekben a napirenden szereplő kérdésekben, de hogy hogyan fog dönteni, az az úgynevezett személyi kérdések eldöntésétől függ, és nem megfordítva.

Ha már kombinálunk, én elképzelhetőnek tartok egy másik variánst is. Elképzelhetőnek tartom azt, hogy a reformszárny két jelentős képviselője, vagy a híveik kiegyezhetnek Berecz Jánossal és híveivel - ha vannak ilyenek. Tehát lényegében a kemény vonal különféle keménységű képviselői és a reformerek között is elképzelhető koalíció, és ez még a cirkuláris permutáció törvényei szerint szaporítható. Nem érdemes részletesebben beszámolni ezekről a kombinációkról.

Ami a legjelentősebb ebben a mostani KB-ülésben, hogy milyen jelentéktelen. Ugyanis az MSZMP - akárki legyen is a következő vezetője - elvesztette a politikai kezdeményezést, annak ellenére, hogy kezében tartja a teljhatalmat. Ez egy igen érdekes helyzet, de előfordult már a történelemben és a magyar történelemben is számtalanszor. Elvégre, hogyha pusztán csak a reformkorra gondolunk, eszünkbe juthat, hogy az abszolutisztikus osztrák monarchia fennhatósága alatt ülésezhetett egyre merészebben, és egyre hangosabban a diéta Pozsonyban. És noha igazán nem szűkölködött csapatokban az osztrák birodalom, megakadályozni Magyarország függetlenedését, és a liberális reformokat már nem volt belső ereje. A párttal is nagyjából ez a helyzet, ami természetesen nem jelenti azt, hogy katasztrófákat, egy kemény csapást vagy ilyesmit kizárhatunk a lehetőségek közül. De ezek a kétségbeesésnek, a félelemnek és a kiúttalanságnak a reakciói.

Ameddig a párt többé-kevésbé azok közé az elemei közé tartozik a magyar politikai életnek, amelyek - ha reménytelenül is, de - a kiutat keresgélik, addig kétségkívül lépéshátrányban van az új ellenzéki mozgalmakkal szemben - bármekkorák is legyenek ez utóbbiak hibái, gyöngeségei, bármennyire nem is sikerült teljes mértékben magukban meghaladniuk a Kádár-korszak különféle előfeltevéseihez fűződő belső viszonyukat, az egyes vezető személyeknek a múltjukat. Ennek ellenére az, hogy - mint említettem - a párt elvesztette a politikai kezdeményezést, az egyik legfontosabb követekezménye, hogy a politikai vita bizonyos értelemben fantomok körül folyik. Ugyanis nehéz vitatkozni olyan partnerrel, amely maga tulajdonképpen nem állít semmit. A pártnak csak a status quo fenntartására vonatkozó érvei vannak, de azokat sem igen hangoztatja. A párt egy reménytelen propagandaversenyt, reklámversenyt folytat az ellenzékkel abban, hogy ki tud nagyobb és világosabb demokratikus közhelyeket mondani. Ezt a versenyt a párt - érthető retorikai okokból - nem nyerheti meg. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ez az a verseny, amire a magyar nemzetnek jelen pillanatban szüksége van, és akárki nyeri meg ezt a versenyt, véleményem szerint nem ezt a versenyt kellene megnyerni.

Vadász János: Véleményed szerint, a társadalom mozgalmainak, az ellenzéknek hogyan indokolt reagálni ezekre a fordulatokra az MSZMP-n belül? Egyáltalán a reakció indokolt-e? Vagy milyen reakció?

Tamás Gáspár Miklós: Az egyik lehetséges és talán kívánatos reakció nem volna egyéb, mint a közöny. Én nem hiszem, hogy a pártnak olyan sokféle választás áll a rendelkezésére, tekintettel a mély gazdasági és politikai válságra. Ugyanis nem tekintem a megoldások egyikének az úgynevezett visszarendeződést, a neosztálinista megoldást, mert ez egész egyszerűen csak - a terror bizonyos jelenségei mellett - a válságba való belenyugvást jelentené. Mindazok a törekvések, amelyek a válságból kimozdulást próbálnák szolgálni, szükségképpen a párt egyeduralmának a korlátozása felé mutatnak, és ez a korlátozás ráadásul nem is tehető most már meg olyan feltételek és terminusok között - amelyekre még az ellenzék is nemrégiben javaslatot tett -, ami garanciákat nyújtott volna a pártnak a hatalma különféle érinthetetlen részeinek a megőrzésére. A politikai közvélemény ezen láthatólag már túl van. Mindenki tudni véli már, hogy parlamenti váltógazdálkodást illető garanciák nélkül a parlamentarizmus és az alkotmányosság szemfényvesztés lenne. Ezért tehát a pártnak sürgősen meg kellene próbálnia átalakulni - a közigazgatásnak és a mozgalomnak a furcsa keverékéből álló, ellentmondásos jellege elvetésével - valamiféle valódi politikai szervezetté. Erre viszont nem sok esélyt látok.

Lengyel Szaniszló: Annyiban szeretnék csatlakozni Tamás Gáspár Miklóshoz, hogy a végleges visszarendeződés kilátásait mérhetjük azzal, ami Lengyelországban történt. Ott történt egy meglehetősen drasztikus visszarendeződési kísérlet, amely az égvilágon semmit nem oldott meg. Egy permanens válsághoz vezetett, amely permanens válság végén visszakanyarodtak a kiindulóponthoz, és kénytelenek újból tárgyalni a társadalom igazi képviselőivel a hatalom birtokosai. Illetve, Magyarországon is folyt visszarendezési kísérlet, Kádár-korszaknak hívták, 32 évig tartott, és itt is van egy bizonyos kényszerű visszakanyarodás egy kiindulóponthoz.

De még egy kérdés - és ezt Tamás Gáspár Miklósnak szeretném feltenni. A sokat emlegetett magyarországi glasznoszty, a vélemények kinyilvánítása a hírközlő szerveken keresztül, a sajtó, a rádió, a televízió magatartása. Eddig nekem ez a benyomásom, hogy amióta ez az ügy kibontakozott, mint hogyha megtorpant volna ez a szókimondás. Egy bizonyos felsorakozást látok Grósz mellett, lásd Németh Miklós nyilatkozata, vagy Lukács titkár a nyilatkozata és így tovább. De nem látom azt a kibontakozó vitát, vagy ennek a tükröződését a sajtóban, a rádióban, amit ez az ügy legalábbis megérdemelne.

Tamás Gáspár Miklós: Én azt hiszem, hogy a pártvezetés belső ügyeit eddig sem vitatták a nyilvánosság előtt. Nagyon furcsa dolog, hogy miközben bizonyos független sajtóorgánumokban, sőt a hivatalos nyilvánosság immár fegyelmezhetetlen újságíróinak tollán és mikrofonján keresztül az ember megtud belőle dolgokat, hallhat és olvashat róla - a mostani pártvezetés kifejezetten egyenes bírálatára még mindig csak szamizdatban szokott sor kerülni. Például olyan egyszerű kérdésekről, amelyek minden normális politikai életben naponta tárgyalásra kerülnek - mint például a vezetés legfőbb figuráinak a személyi képességei, mibenléte és hovatartozása -, amelyet az újságírók nap mint nap szoktak firtatni a demokratikus sajtóban világszerte, soha nem esik szó.

Talán az első ilyen megnyilvánulás Csengey Dénes, a Hitel tegnap megjelent számában, Grósz nevezetes, fehérterror-beszédének kurta és elutasító elemzése. Ez az első fecske tulajdonképpen, amely a valódi, tényleges, mai pártvezetőséggel vitatkozik, nem pedig Rákosi bűneit sorolja kétszázhuszonhatodszor. Hogy nyilvánosságra került ez a pártvezetésen belüli konfliktus, azért történhetett meg, mert ezt a párt felső vezetése is így akarta. Ezt nem volt szokás eddig sem kommentálni, és ezen eddig nem változtattak. Kérdés, hogy sikerül-e megzabolázni a sajtót jövő péntekig? Ez egy rendkívül érdekes kérdés. Magam is kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e elhallgattatni a mégis eléggé sok színű, és bátorrá vált sajtót. Ha igen, ez nagyon világosan fogja mutatni ennek az úgynevezett nyitottságnak a határait. Ha nem, akkor ez is annak a szimptómája lehet, hogy Magyarországon - noha diktatúra van - a diktatúra vezetői képtelenek - legitimáció-hiány folytán - engedelmességet elérni alattvalóiktól.

A magyar sajtónak, rádiónak, TV-nek egy hete van arra, hogy választ adjon erre a kérdésre.