Ráadás  »  Vasárnapi újság

Kossuth Rádió, 1989. január 29.

Simkó János: Most postát bontunk. Sok száz levél közül kettőt - kommentár nélkül - úgy teszünk közzé, ahogy íróik elküldték nekünk.

Tisztelt Vasárnapi újság szerkesztőség! Az 1989. január 22-én elhangzottak egy része késztetett arra, hogy önöknek levelet írjak. Mindjárt az elején kezdem, hogy az adásnak melyik részére kívánok reagálni. Az ÁVO-val kapcsolatos témára. Az értékelés mellett két levelet is idézett Rapcsányi elvtárs. Kérem, előre szeretném bocsátani, hogy én nem a bűnösöket kívánom védeni, vagy azok mellett kiállni. De védeni kell és ki kell állni annak a sok száz meg sok ezer ember, elvtárs, honfitárs, kiskatona vagy tiszt érdekében, védelmében, akik a nép ellen nem vétettek, tisztelettel és becsülettel tettek eleget esküjüknek, még akkor is védték rendszerüket, amikor fegyverrel támadtak az ellen. Hogy csak egyetlen példát említsek, a budapesti pártház védelmében részt vett sorkatonák és tisztek. De említhetném a Rádiót is. Hogy a témánál maradjak, azok, akik most bírálnak, kritizálnak vagy támadnak, vagy még a felelősségrevonást kérik vagy fogják kérni, hol voltak, mit tettek vagy egyáltalán éltek-e ekkor? Kérem, azokról, akik Recsken, a Hortobágyon, vagy más internáló táborokban voltak, nem beszélek, de itt is említenem kell, hogy ezek is a realitás talaján kerüljenek az olvasók vagy hallgatók elé. Tehát ha ilyen riport készül, az feltétlen kétoldalú legyen. Én és a magamhoz hasonló nincstelen proletár százával és ezrével került a fegyveres erők kötelékébe, így többek között az ÁVO-hoz is. Én nem szégyellem és soha nem is fogom szégyelleni, hogy 1949-től '85-ig a katonai elhárítás kötelékében szolgáltam. Ki is jelentem, hogy soha törvénytelenséget nem követtem el, mivel azt nem is követhettem volna el, mert akkor a vezetőim nem adták volna hozzájárulásukat, és az akkori törvények sem tették azt lehetővé.

A T. Szerkesztőség, engedje meg, és ha szükséges, adja hírül azoknak is, akik most a teljes állományt bűnös színben tüntetik fel, hogy úgy én, mint többi száz és ezer elvtársam feje fölött 1956-ban ott lógott a kötél. Az ellenforradalom után igen jó érzéssel vettem tudomásul, hogy az igazi elvtársak feleségemről és három gyerekemről gondoskodtak, mivel minket börtönbe vetettek. Ugyancsak utána vettem tudomásul, hogy több elvtársam szervezte meg a szökésem és készítettek számomra búvóhelyet. De ebben nem egyedül voltam. Tehát az az állításom, amikor azt mondom, hogy vitatkoznom kell azokkal, akik most a teljes állományt úgy tüntetik fel, mint ahogyan teszik - nincs igazuk. Kérem, minket 1956-ban Rákosiék odadobtak az ellenforradalmároknak. Ennek lett a következménye az, hogy a csőcselék valakit már azért is lámpavasra húzott fel, mert barna cipő volt a lábán. Kérdezem én, hogy törvényes rend volt-e ez, ahogyan verték az elvtársainkat, mint Mosonmagyaróváron, vagy a fegyvertelen embereket ölték meg, mint a budapesti pártháznál és késsel a szívét vágták ki.

Sorolhatnám történelmünk szégyenfoltjait, de úgy gondolom, nem kell, mert ezt azok is nagyon jól tudják, akik már akkor felnőttek voltak, és most fogják a papírt és tollat, teszik azt, amit úgy vélnek, hogy ez a demokrácia és az adja nekik erre a lehetőséget. Ehhez szíveskedjenek megengedni, hogy megjegyezzem, hogy az ellenforradalmárok öltek, gyilkoltak, embereket megkínoztak vagy megcsonkítottak, törvényt nem vettek figyelembe. Az ellenforradalom leverése pillanatától kezdve Münnich elvtárs parancsa megjelent - ezt ellenőrizni lehet - megtilt minden atrocitást. Mindenkinek, aki részt vett a rendszer elleni tevékenységben, bizonyítani kell, és a jognak az a feladata, hogy mondja ki felettük az ítéletet. Ezt tettem és ezt teszi sok száz meg ezer elvtársam.

Most, 1989-ben, ebben a nehéz gazdasági helyzetben könnyű bírálni, hivatkozni, a nagy többség figyelmét arra orientálni, ami nem vonatkoztatható a teljes állományra. Én mint az állomány akkori tagja ezt nem veszem magamra és vissza is utasítom, és nem szégyellem múltamat. Mert nem azt hangoztatom, hogy parancsra tettem, amit tettem, hanem azt, hogy törvénytelenséget nem követtem el, és amit tettem, azt népemért, hazámért, a magyar néphadsereg titkainak védelméért és nem utolsósorban a Magyar Néphadsereg teljes személyi állományának védelméért tettem. Ebben bármikor és bárkivel hajlandó vagyok bárhol vitatkozni, ha erre egyáltalán szükség van, vagy lenne. Amennyiben a levelemet elolvassák, azt nagyon szépen - úgy a magam, mint az akkori állomány becsületes tagjai nevében - megköszönöm.

Budapest, 1989. január 22-én.
Elvtársi üdvözlettel, Juhász Mihály nyugalmazott alezredes [lakcím]

+ + +

Tisztelt szerkesztőség! Ezen az árva országon Hitler és Sztálin csizmasarka nagyobbat taposott, mint azt emberi fantázia elképzeli. Még fel sem ocsúdott az istenadta nép, máris fő- és mellékatyák harsogták a saját himnuszukat. Miközben lesöpörték a parasztok padlását, megbénították az értelmiséget, egyfolytában a szebb jövőről csasztuskáztattak bennünket. Ez a nép nem azonosította és nem azonosítja magát azokkal, akik bitófára küldték Pálffy Györgyöt, Rajk Lászlót, Sólyom Lászlót és sok neves és névtelen mártírt. Ami mostanában a felszínre kerül, az töredéke annak a tengernyi fájdalomnak, amit az a nép cipel, amelyiket már annyi bánat gyötört. Soha, sehol, senkinek nem mondhatjuk el, hol voltunk, mi történt velünk - ezzel bocsátottak szabadon bennünket. Ezt a címet adta Téglássy Ferenc filmjének, amit nézzen meg mindenki, aki teheti. Hát mi hallgattunk, nem is érhet az a vád, hogy a vívmányokat nem értékeljük. Fizettünk érte. Azért emberek is akadtak az embertelenségben.

[...] Most Hatvan krónikájához tartozó ferences szerezetesek kálváriájáról szólnék. Ők nem szólnak, élnek, tanítanak, teszik, amit tenniük kell. Akkor is azt tették, 1950. június 19-én, amikor két ÁVH-s zászlóalj - miskolci és budapesti - tartóztatta le és vitte őket az Andrássy útra, majd ítélték kemény börtönbüntetésre a három szerzetest, akik azóta várják, hogy valaki azt mondja, tévedés volt. Egyike volt a koncepciós pereknek, amik mind-mind vezérünk éberségét voltak hivatottak bizonyítani. Talán ennyit megérdemelnének.

Azok, akik az igazságszolgáltatást Istenre bízzák, nem szerveznek ellenforradalmat. Azok sem, akiket a szenvedés nemesített igazán emberré, és testvérek maradnak - éljenek bárhol a világon. Fehérterror sem burjánzik egy tisztességes újságíró mikrofonjából, aki elkötelezte magát az igazság feltárása mellett. A lelkiismeretével azonban mindenkinek magának kell számot vetni. Egy recski történettel fejezem be levelem. Két professzor latrinát pucolt. Ez már maga a pokol - méltatlankodott az egyik -, dehogy - vigasztalta a másik - és az őrtorony felé intett. Ha ott ülnénk fegyverrel, az lenne mindennél borzasztóbb. Azóta tudom, hogy nem lehet borzasztóbb, mint egy őrtoronyban fegyverrel félni. Mert mi, a recski nagybátyáim, kónyai testvéreim, nem félünk ugye, pl. egy levelet aláírni, és köszönetet mondani a szerkesztőnek, akit arra kérek - ami a SZU-ban szállóigévé vált - tovább, tovább, tovább.

Üdvözlettel,
Zsákai Lászlóné lánya, Zsákai Pirinkó Hatvanból.

+ + +

Simkó János: A most következő levél elszomorít és elgondolkodtat. Talán az emberhez egyik legméltatlanabb érzés, a félelem íratta a feladójával, így nevet, címet - egyszerű emberségből - nem közlünk.

Tisztelt Főszerkesztő Úr! Alulírott tegnap, 1989. január 23-án, ugyanezzel a tollal írtam önnek egy levelet, amelyben összehasonlítást tettem bizonyos múltbéli és mai fegyveres testületek között és terrorizmusok között. Őszintén megvallom, már nagyon bánom. Amióta elküldtem azt a levelet, rémüldözöm, félek. Az éjszaka nem aludtam. Attól tartok, valami bosszúálló, netán azokhoz húzó valaki kezébe kerül a levelem, akiket olyannak tartok. Ezért feljelentenek és nem tudhatom, mi vár rám. Könyörgöm, semmisítse meg azt a levelet, tekintse semmisnek. Nagyon félek. Most született egy kisfiú unokám, akinek még sokáig szeretnék örülni. Ha megteszi, hogy segít a bajt elkerülnöm, nagyon szépen megköszönöm. Maradok továbbra is őszinte tisztelője.