Ráadás  »  Válaszutak és veszélyek - Az inflációs gazdaságpolitikáról Vissy Ferenccel, az Árhivatal elnökhelyettesével beszélget Farkas Zoltán

Kossuth Rádió, 1989. január 21.

Azt hiszem, hogy Vissy Ferenccel, az Országos Tervhivatal elnökhelyettesével mindenekelőtt azt a kérdést kellene megvilágítani, hogy hogy is van az, hogy a kormányzat időről időre antiinflációs politikát hirdet, az egész gazdaságpolitika ugyanakkor inflációs természetű, vagy legalábbis annak látszik. A célok és az eszközök mondanak egymásnak ellent, vagy a célok között is van ellentmondás? Egyáltalán, ez az inflációs gazdaságpolitika, ez valamifajta tudatos választás eredménye volt, vagy egyszerűen csak belesodródtunk?

V. F.: Az a határozott véleményem, hogy az elmúlt, mondjuk 10-15 évben a magyar kormányok nem akartak, nem tudtak igazi inflációs gazdaságpolitikát, -politikákat választani.

Ez két külön dolog, hogy akartak-e és tudtak-e?

V. F.: Nem véletlenül mondtam azt, hogy nem akartak és nem tudtak. Ha visszaemlékszem, tulajdonképpen 1973 óta dolgozom az Árhivatalban, vagy kormányzati apparátusokban. Már akkor többször megkapta feladatul az Árhivatal az antiinflációs politika, gazdaságpolitika, de főként csak árpolitika kidolgozását. Az akkori politikai viszonyok között rendkívül nehéz volt egyáltalán mondani valamit arra, hogy hogy is néz ki az antiinflációs árpolitika. Hiszen a politikai elvárás tulajdonképpen az volt, hogy hatalmi eszközökkel akadályozzuk, vagy akadályozzák meg a termékek, szolgáltatások, vagy bármi más áremelését. Emlékszem rá, úgy indultak ezek a programok, hogy a hivatal vezetője a Politikai Bizottságtól megkapta a feladatot, hogy mondja meg, hogy a szabad árakban hogy lehet korlátozni a nyereségtartalmat. Tulajdonképpen ez egy közgazdasági abszurdum, ha valaki ezt igazából átgondolja, de az akkori viszonyok között mégis kellett tudni valamit mondani rá.

Ennél a példánál - amely kétségtelenül közgazdasági dilettantizmust tükröz - fontosabb Vissy Ferenc állításának az a része, hogy antiinflációs árpolitikáról beszéltek és közben az egész gazdaságpolitika jellemzője az infláció volt.

V. F.: Igen, addig eljutott a kormányzat a múltban is, hogy a népnek mondjon valamit, amiben az inflációval, az áremelkedésekkel kapcsolatban az „anti" benne van, ezért mondott anti-áremelő politikát, vagy legalábbis próbált megszervezni. De addig már nem jutott el - nem is akarta, hogy eljusson -, hogy igazában a gazdaság egészében, a veszteségforrások csökkentésében, azokban a konkrét tennivalókban elhatározásra jussson, amelyek egy antiinflációs gazdaságpolitika valós hátterét jelenti. Nem véletlenül mondtam azt, hogy nem is akart valójában a kormány ilyet kidolgozni, hiszen rövid távon adott évben, adott félévben mindig volt valami olyan kényszer, adottság, aminek alapján úgy döntöttek, hogy egyszerűbb volt a terheket áremelés formájában teríteni. Hiszen hogyha elterítik, elosztják az 5 millió, a 2 millió, a 10 millió magyarra, akkor az kevesebb gondot okoz - mondták nagyon sokan - mint az, hogyha tegyük fel, egy adott költségvetési kiadást egyszerűen kihúznak, csökkentenek, hiszen akkor az adott tevékenységre jelentenek be valójában megvalósíthatatlanságot.

Az infláció egyfajta menekülés ezek szerint a bajok gyökerével való szembenézés elől?

V. F.: Így van. Gondolom, akik politológiával foglalkoznak, azok tudják, hogy minden politika szükségszerűen a túlélésben is gondolkodik, és vannak olyan időszakok, amikor a politikák csak abban gondolkodnak. Nagyon sokan azt hitték, hogy ez a kisebb rossz.

Azt hiszem, hogy az elmúlt évek kezdik bebizonyítani azt, hogy lehet, hogy a kisebbik rossz, de valami rettenetesen rossz dolog. Az inflációnál egy ideig nem lehet tudni azt, hogy ki marad benn a csőben. Amikor az árak is nőnek, a bérek is nőnek, a vállalati jövedelmek is nőnek, de a költségek is nőnek, egyszer az egyik része a társadalomnak érezheti azt, hogy jobban jár, egyszer a másik része; egyszer az egyik érezheti magát leszakadónak, egyszer a másik - de azért végülis valaki mindig be van csapva.

V. F.: Igen, a modern világ sok esetben nem tudja elkerülni az inflációt, de általános az a szakértői vélemény, hogy az infláció, amikor már bizonyos mértéket túllép, akkor összességében olyan rendkívüli dezorganizáló hatásai vannak, vagy lesznek, amelyek miatt egyértelműen üldözendő és káros jelenséggé válik. Annál inkább dezorganizál az infláció, minél inkább egyedi, kiugró áremelésekben jelenik meg az áremelkedés, minél inkább nem várt hatásokra történő reagálásként jelenik meg, minél inkább kivált a gazdálkodókban, a jövedelemtulajdonosokban olyan reakciókat, amelyek kényszerűek. Természetesen abban az értelemben, hogy mindenki arra törekszik, hogy megkísérelje elkerülni valamilyen módon az infláció rá nézve negatív terhét. Ennek tipikus jele az, ami Magyarországon is megfigyelhető, hogy az értékmentésre alkalmas javak forgalma egyre inkább megnőtt az utóbbi években. Gondoljunk csak a lakáspiacra. Emiatt is felborult a lakás- és telekpiac, nemcsak amiatt, mert általában lakáshiány van. Akinek van pénze, aranyat vesz, képekbe, értékekbe fekteti a megtakarításait. A gazdálkodóknál is van egy ilyen típusú jelenség, ezekből csak egyre szeretnék utalni. Inflációs világban létezhet olyan is, hogy minden gazdálkodó azonos cselekvést választ arra, hogy megpróbálja elkerülni az inflációt, és végeredményben az derül ki fél, egy év múlva, hogy kölcsönösen mindannyian rosszabbul jártak.

Ez hogy lehet?

V. F.: Mit tesz mindenki, hogy kivédje a saját magára háruló, a jövőben bekövetkező, várt veszteségeket? Már előre jobban emeli az árakat, mint tenné akkor, ha nem számítana inflációs veszteségekre. Így adódik az a helyzet, hogy kölcsönösen, tehát azonos típusú inflációs veszteség kivédése indíttatásából, kölcsönösen úgy emelik a gazdálkodók egymás között az árakat, hogy összeredményeiben magasabb lesz az infláció, mint azt bárki előre várta, vagy becsülni tudta. Ez a típusú jelenség az, ami a szakértőket rendkívüli mértékben zavarja, hiszen előzetesen nem adható pontos becslés. Hogy mire számít valaki, ennek többféle tartománya van.

Az egyik mindenképpen az, hogy mire számít a partnereitől. A gazdálkodó partnerei őt bizonytalanságban tartják, vagy kölcsönösen tudnak egy biztos megállapodási rendszert érvényesíteni. Tehát a gazdálkodók közötti viszony az egyik része. A másik része, a kormányzat és a gazdálkodók közötti viszony. Bíznak-e a gazdálkodók abban, hogy a kormány betartja az ígéreteit? Bíznak-e abban, hogy újra adót fog emelni? Bíznak-e abban, hogy nem fogja leértékelni a magyar forintot anélkül, hogy igazában lett volna rá indoka? Tehát a gazdálkodók és a kormányzat viszonya rendkívül fontos tényező. Én úgy érzem, hogy az elmúlt években ezt a fajta bizalmat eljátszották a magyar kormányok és ebből adódóan ma már a gazdálkodók egymás közti viselkedését is rendkívüli mértékben meghatározza ez a tény. A bizalom harmadik tartománya, azt hiszem, egy politikai rendszer és a gazdálkodói szféra közötti bizalom. Akár a sztrájkokkal való fenyegetésre gondolunk, akár az általános társadalmi méretű elégedetlenségre, mint követelésre gondolunk, amelynek biztos, hogy van reális alapja, ezt nem kívánom elvitatni senkitől sem.

A kérdés azonban az, hogyha akár az egyén mint jövedelemtulajdonos, akár a gazdálkodó mint gazdasági faktor nem bízik abban, hogy egy politikai rendszer a meghirdetett pluralizmusában működőképes, a társadalmi érdeket következetesen érvényesíteni képes, akkor már deformálódik a gazdasági területen is mindaz az érdekérvényesítés, amely nagy mértékben meghatározza a várakozásokat. A várakozásoknak óriási jelentősége van, hiszen hogyha a várakozások mondjuk jelentősen nagyobb mértékű inflációt sejtetnek, mint amire reális gazdasági alap van, akkor ez mutatja, hogy igazából a társadalom politikai, gazdasági és egyéb struktúrája felborult értékrendek között működik. Mert jelzi azt, hogy amit várnak, az más, mint amire gazdasági ésszerűség, racionalitás van. Sajnos van egy politikai törvényszerűség is, inkább talán szociológiai törvényszerűség is, amely jelzi ennek a valós veszélyességét. Ha 10 millió ember egységesen vár valamit, az előbb-utóbb bekövetkezik.

Ezt érthetem úgy, hogy ha a többségi vélemény az, hogy nagy infláció lesz, akkor ha törik, ha szakad, nagy infláció lesz? Ha a tömeges vélemény az, hogy a gazdaság dezorganizálódik rövidesen, akkor ha törik, ha szakad, dezorganizálódik? Ha tovább próbálom gondolni azt, amit Vissy Ferenc állít, akkor pusztán az a teendő, hogy vissza kell szerezni a bizalmat, rengeteg nagyon-nagyon konkrét intézkedéssel, antiinflációs lépéssel, az egész gazdaságpolitika antiinflációs természetének érvényre juttatásával. Viszont, hogy ezt el lehessen mondani, ahhoz tudni kell, hogy törvényszerű-e az, ami Magyarországon van, vagy nem? Adós ország kiküszöbölheti-e ezt az inflációt, vagy nem?

V. F.: Térjünk át akkor egy picit a szakmai területekre. Először is, az eladósodottság mértékéből adódóan, bizonyos mértékű infláció nem kerülhető el. Ebből még nem következik az, hogy az infláció olyan mértékű, hogy dezorganizált állapotok következzenek belőle. Ennek az egyik konkrét összetevője az, hogy én azt hiszem, belátható ideig nekünk olyan gazdaságot kell szerveznünk, amelyben a kivitelünk több, mint a behozatal. Hiszen tartósan csak akkor marad fizetőképes az ország, hogyha e különbözet legalább a kamatok fizetésére elég. Néhányan azt állítják, hogy nekünk van mondjuk 18 milliárd adósságunk, és ebből kiszámítják, hogy egy főre, vagy egy foglalkoztatottra mennyi jut és azt mondják, hogy ez az a teher, amit inflációban meg kell fizetni. Messze nem értek egyet az ilyen megközelítéssel, ez teljes mértékben félrevezeti a világot.

Még akkor is, hogyha ez a teher inflációban megfizethetetlen?

V. F.: Ez az egyik, de nem is erről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy ki van olyan, aki vissza akarja fizetni az adósságot? Ilyenről én nem tudok. Illetve tudok egy országról itt, a szomszédunkban, aki megkísérelte visszafizetni, dehát nem ez a lényeg, hogy az adósságot visszafizessük. Az a lényeg, hogy mindig kell tudni törleszteni és kamatokat kell fizetni. Ebből adódóan a mindenkori kamatfizetéshez szükséges az aktívum, tehát amennyivel nagyobb a kivitel, mint a behozatal. Valójában ha ezt meg tudja szervezni a gazdaság rövid távon, ha kialakítja ezt az állapotot, akkor alapvetően a gazdasági stabilizáció leglényegesebb feltételének eleget teszünk.

Más kérdés, hogy ez még egyetlen egy évben sem sikerült. Akkor sem sikerült, amikor kamattörlesztésre 600-800 millió dollár ment ki, és akkor sem, amikor egymilliárd dollár fölött van ez az összeg. Tehát hogyha valaki abből von le következtetést, hogy 1990 után tartósan egymilliárd dolláros külkereskedelmi aktívumot kell az országnak produkálnia - hiszen nagyjából ilyen mértékek ismeretesek, mint kamatfizetési kötelezettségek -, akkor ebből csak az a következtetés adódik - megint a várakozások területére térve -, hogy készüljünk fel arra, hogy ez az infláció sokkal nagyobb is lesz.

V. F.: Nem ez a következetetés adódik, hanem az - ami már mindenkinek a könyökén jön ki -, hogy pontosan azért nem sikerült eddig még a gazdaságban tartósan elérni azt a mennyiségű aktívumot, amely legalább a kamatfizetésekre elég, mert nem változott meg a gazdaság szerkezete olymértékben, hogy tartósan exportképes, piacképes árualapokkal ezt meg tudtuk volna oldani. Nem látom eleve reménytelennek, hogy egy-két-három éven belül elérjük ezt a konszolidáltságot már minősítő helyzetet. Tehát infláció csak akkor keletkezik ebből az állapotból, hogyha a magyar gazdaságban belföldön nem tudunk olyan viszonyokat teremteni, hogy - nagyon egyszerűen mondva - nagyjából az aktívumunknak megfelelő pénztömeg megtakarításként, tartós megtakarításként az országban előálljon. A kiviteli többlet mögött belföldi forintok, jövedelmek vannak. Miután az árut kivittük, ebben az értelemben az áru kevesebb, mint a rendelkezésre álló pénz. Éppen ezért a gazdaság egészében, hogyha ez a különbözet, ez a jövedelemtöbblet tartós megtakarításként valamilyen formában lecsapódik, akkor elkerülhető az inflációs nyomás. De Magyarországon az elmúlt 5-10 évben alapvetően nem ilyen indíttatású volt infláció, hanem - csak felsorolásszerűen - egyrészt, a tíz évben folyamatosan az állami költekezés messze meghaladta azt a mértéket, amely a gazdaság jövedelemtermelő képességével szinkronban lett volna. Ebből az következik, hogy csak inflációs finanszírozásra volt lehetőség. Másodszor, sok terület volt olyan - főként azok, amelyek ártámogatást kaptak, vagy más egyéb támogatásban részesültek -, ahol a mindenkori termelés költségei már régen magasabbak voltak, mint amit akár a fogyasztó, akár a terméket, szolgáltatást megvevő vállalat érzékelt. Nagyon sok területen már régen drágák vagyunk, csak ezt a fogyasztó nem érzékelte, mert támogatásban odaadták.

Hozzátéve azt, hogy ez a fogyasztó lehetett külföldi fogyasztó is, aki az áruval támogatást is vásárolt, vagy ahhoz is hozzájutott.

V. F.: Nem támogatást vásárolt, ő terméket vásárolt, csak nem volt hajlandó annyit adni érte, amennyibe az valójában a termelőnek került, és ebben az értelemben a magyar állam kompenzálta ezt a különbözetet, támogatta a termelőt, hogy neki mégis bevétele legyen. A jövőben - de inkább a közeljövőben - a kormányzatnak meg kell tudnia mondani a társadalom egészének, hogy mit is ért konkrétan egy antiinflációs politika alatt. Én megpróbálom összefoglalni azokat a területeket, amelyeket feltétlenül szükségesnek tartok a kormányzati politika rangjára emelni. Az első témakör mindjárt a háttér kérdése. Antiinflációs gazdaságpolitika nem létezik Magyarországon anélkül, hogy a követelményszintet, a gazdasági kényszert ne növeljük.

Még mindig nem eléggé erőteljes a kényszer?

V. F.: Nem a lakosságról beszélek, hiszen a lakosság felé szerintem a kényszer nem növelhető, még az inflációs, vagy antiinflációs politika keretében sem. Viszont a gazdálkodók felé egyértelműen növelni kell. Gazdasági kényszer nélkül nem pótolható be az a lemaradás, amelyet mondjuk a fejlett országoktól bizonyos értelemben elszenvedtünk, vagy amilyen messze kerültünk tőlük. A nyugati vállalatok egyértelműen a piaci versenynek alárendelve végzik műszaki, innovációs és gazdasági tevékenységüket. Aki nem képes lépést tartani, az elhullik. A magyar állam történetileg, hosszú évekre visszamenőleg paternalista módon védi a gazdálkodóit. Ezt a bábáskodást abba kell hagyni. A magyar gazdálkodókat még ma is rendkívül erősen védik attól a külfölditől, akire már ez nem vonatkozik és aki sokkal jobbat, többet, szebbet tud, mint a magyar gazdálkodó.

Ha a gazdaságpolitikai eszközök nyelvére próbáljuk ezt lefordítani, a védelem nagyon sokféle lehet. Lehet egyrészt, hogy nincs importverseny. Folyamatos védelmet jelent a forint leértékelése, hiszen a versenytársak egyre drágábban tudnak csak bekerülni a piacra. És még rengeteg módja van annak, hogy hogyan lehet a hazai ipart védeni és nyilván az ellenkezőjét kellene csinálni akkor, hogyha nagyobb nyomásnak akarjuk kitenni.

V. F.: Így igaz. Ne feledkezzünk meg olyan apróságokról sem, mint a vámok általános csökkentése. Sőt olyan dolgokról sem szabad megfeledkezni, amelyek a vállalati vezetők érdekeltségi rendszerében megnyilvánulnak. Ma rendkívül sok olyan preferencia él, amelyet a vállalatok azért kaptak, mert nem képesek adót fizetni. Tehát elengedték azt az adót, amelyeket a bértöbbletek miatt ki kellett volna fizetni, hiszen a meghirdetett szabályok alapján a teljesítmény nem volt elég arra, hogy adómentesen kifizessék, viszont adót fizetni nem tudtak ezek a vállalatok. Sokmilliárd forint ilymódon tkp. hozamkövetelmény nélküli pénzkiáramlás.

Akkor az lenne az első, hogy fokozni kell a nyomást. A második terület - még szintén a háttérhez tartozóan - az lenne, amely a gazdasági aktivitás ösztönzését jelenti. A gazdsági aktivitást - legalábbis a legegyszerűbb módon - adócsökkentéssel lehet ösztönözni, ugyanakkor a nyomás fokozásának a legtisztább képlete az adóterhek növelése. Hogyan lehet egyszerre gazdasági aktivitást növelni és a prést, a nyomást fokozni?

V. F.: Nem véletlenül mondtam olyan példákat a kényszer növelésénél, amelyek nem az adók növelését jelenti.

Hanem a versenyt mindenekelőtt.

V. F.: Hanem a versenyt. Erről van szó.

A többi vállalat kényszerítse ki - akár külföldi, akár belföldi - az eredményesebb termelést?

V. F.: Így van. A világ egyik fertályán már rég kitalálták azt a mechanizmust, hogy nem kell adót emelni ahhoz, hogy a gazdasági kényszert növeljék. Visszatérve a másik részre, a gazdasági aktivitásra, ma még nincs esélyegyenlőség ebből a szempontból a magyar gazdálkodókat illetően. Több tekintetben sincs, ezért határozottan többünknek az a véleménye, hogy akik képesek lennének a gazdasági aktivitásra, profitképes termékeket gyártani, olyat, amelyet keresnek, csak éppen valami hiányzik - ami lehet az engedélyezés bürokráciája, lehet az induláshoz szükséges pénzhiány, lehet egy más piacon lévővel szembeni hátrány - tehát azoknak, akik potenciálisan jövedelmet tudnak termelni, a kormánynak kell tudni politikát mondani arra, hogy őket valamilyen módon induláskor segítse. Erre elég gyámoltalan kísérletek történtek eddig. Mindenesetre nem ismerek olyan fejlett, vagy fejlettebb országot a világon, amely úgy tudott volna gazdasági stabilizációt véghezvinni, hogy felvevőpiacot ne tudott volna találni. Ez számunkra is alapvető kérdés. És ma, a belföldi piac állapotából adódóan is, többen határozottan állítjuk, hogy ha a gazdasági aktivitás egyértelműen felvevőpiacot talált, ez is a kilábalás egyik forrása. Minden tevékenység, amely jövedelmet termel és bővül, csökkenti azt a jövedelemhiányt, ami miatt a kormányzat kényszerű inflációs finanszírozásra szorult eddig.

Igen, de a belföldi piac lebecsülése nemcsak abból származik, hogy saját magunknak snassz dolog volna termelni, hanem itt reális félelmek - talán nem is annyira reális félelmek - hangzanak el. Ha itt nagyon megélénkülne a belső piac, akkor iszonyatos importtöbbletek keletkeznének, még többet kellene importálni. Vagy pedig az a félelem, hogy nagyon nagy belföldi jövedelmek keletkeznének, tehát éppen egy élénk belső piac idézné elő az inflációt. Tehát mindig az egyensúlyi törekvések azok, amelyek számos területen megálljt parancsolnak a belső piac fejlődésének.

V. F.: Persze, hogyha úgy csináljuk, ahogy eddig, de nem feltétlenül kell úgy csinálni. Ugyanis ez a belföldi piacon lévő aktivitásnövekedés keletkezhet olyan tartományban is, amelynek nincs is valójában jelentős importvonzata. Gondoljunk a szolgáltatásokra, gondoljunk az infrastruktúrára. Mindez beletartozik az antiinflációs gazdaságpolitikának abba a tartományba, amelyről próbáltam azt mondani, hogy a legbonyolultabb kérdések. Például nyilvánvaló, hogy az a szabályrend, amely az árszabályozásban, a bérszabályozásban, a kamatszintek változásában és az árfolyamokban - tehát ebben a négyben együtt - kifejezésre jut, bekövetkezhet olyan formában, hogy segíti a stabilizációt és bekövetkezhet olyan formában - tehát létezhetnek olyan politikák -, amelynek eredményeként nem jutunk előbbre a stabilizációban. Mondok rá egy példát. Nagyon sokan azt állítják, hogy a forintot jelentősen le kellene értékelni. Ez az exportösztönző stratégiának is eleme lehetne, egyáltalán annak a liberalizációnak feltétele, amelyet a közelmúltban is meghirdetett a kormány és így tovább.

Ráadásul mindenki azt mondja, hogyha valamely ország esetében az exportkényszer vitathatatlan, akkor ehhez úgy kell hozzákezdeni, hogy le kell értékelni a nemzeti valutát, és erre országok sorát lehetne példaként fölhozni.

V. F.: Igen. E vélemények mind igazságot állítanak, csak ez még mindig féligazság. Vagyunk néhányan, akik azt állítjuk, hogy a magyar termelés és az exportra történő termelés is feleslegesen drága. Tehát, az eddigi kormányzati politikából adódóan, például a szénhidrogének ára '85 óta rendszeresen magasabb, mint a világpiaci ár. Vagyis a kormányzatok eddig Magyarországon olyan politikát folytattak, hogy fontosabbnak tekintették a szénhidrogén árakban beszedett adók növelését, mint azt, hogy olyan helyzetbe hozzuk a magyar felhasználókat, hogy versenyképes áron kapják meg a szénhidrogéneket. Ez nem valami nagyon nagy különbség, de 10-20 %-nyi különbség már éppen elég arra, hogy tartósan versenyhátrányba kerüljön a magyar gazdálkodó és felhasználó. Mindenekelőtt a vegyipar, de ez végigmegy az egész gazdaságon. A másik tényező, ha megvizsgáljuk, hogy milyen az exportszerkezetünk, akkor tudnunk kell azt, hogy az exportunknak egy meghatározott hányada, egynegyede, egyharmada olyan termékekben bonyolódik, amelyekben valójában nem vagyunk versenyképesek. Vagyis, a kormányzati stabilizációs politikának éppen az lehet az egyik eleme, hogy e nagyon veszteséges területeket egyszerűen kihagyja. Ha elmaradnak, akkor már az összexport társadalmi méretekben alacsonyabb költséggel állítható elő, és ebben az értelemben nem feltétlenül kell a forintvalutát leértékelni azért, hogy az export egésze vonzóbb legyen. Ha elkezdenénk a feleslegesen drágító konkstrukciók, vagy megoldások intézményes és gyors kiiktatását, akkor ebből adódóan olcsóbb lehetne a magyar termelés.

Abból, amit Vissy Ferenc elmondott, elég sok minden következik. Egyrészt bizonyos esetekben éppen az ellenkezőjét kellene csinálni, mint amit a gazdaságpolitika csinál, tehát pl. óvatosabban bánni a leértékeléssel. De bárcsak ilyen egyszerűek lennének a gazdasági összefüggések, hogy elég néhány eszköz megváltoztatása ahhoz, hogy valóságos eredményt érjünk el. Ráadásul ezek az eszközök egymás függvényei is, valaminek alárendelődnek. Ez a valami, ez nyilvánvalóan a pillanatnyi helyzet, hiszen gondolom nem véletlenül kezdte azzal a beszélgetést, hogy tartósan inflációs természetű az a gazdaságpolitika, amelyet követünk.

V. F.: Az inflációs ráta csökkentésében közérdek jelenik meg.

Igen, de ez egy olyan közérdek, ami mögé nem nagyon fognak szerveződni valóságos erők. Ez egy olyan közérdek, amelynek nincsen hatósága, nincsen hivatala, ellenkezőleg, a kormányzati szervek általában olyan lépésekben érdekeltek, amelyek inflációs természetűek. A Kereskedelmi Minisztérium minden bizonnyal abban érdekelt, hogy leértékelje a forintot, az Ipari Minisztérium minden bizonnyal abban érdekelt, hogy megvédje a hazai iparvállalatok javarészét. Ugyanakkor abban, hogy a hazai valuta vásárlóereje, értéke ne csökkenjen, abban nagyon nagyon kis és szervezetlen erők érdekeltek.

V. F.: Éppen itt van a szakértők és a kormányzat felelőssége. Egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet annak alapján, amely azokban az országokban keletkezett, amelyek viszonylag hosszú ideig magas inflációs rátával éltek, vagy élnek együtt. Arról van ugyanis szó, hogy ez az együttélés váltotta ki egy idő után azt a kényszerű közmegállapodást a gazdálkodókban, az egyénekben, a kormányban, bárkiben, hogy az inflációs ráta csökkentésével kapcsolatban is vállaljanak áldozatot. Mert nehogy azt higgyük, hogy ez áldozat nélkül megy. De egy idő után mégis ez vált meghatározó elemmé, hiszen a nagy infláció oly sokszor átcsoportosította a vagyonokat és jövedelmeket, olyan sok tényezőben elborította a várakozásokat és olyan sokszor veszteséget élt meg mindenki, az egyén, a gazdálkodó és a kormányzat is, hogy egy bizonyos idő után közös érdekké vált az inflációs ráta csökkentésében való hit és bizalom is.

Azonnal hozzá kell ehhez tenni, hogy az infláció elleni harc nem egy egyéves küzdelem. Tehát ez nem úgy fest, hogy az egyik évben az egyensúly a prioritás, vagy az elsődleges cél, a másik évben a szerkezetváltás, a harmadik évben pedig az infláció válik a fő ellenséggé. Ezek a gazdaságpolitikai súlypontváltások szinte eleve meggátolják, hogy folyamatos legyen maga a politika. Szándékosan magyarországi példát hoztam, hiszen nálunk ez a helyzet.

V. F.: Én is úgy látom, hogy a politikai prioritásokban nem szabad váltógazdálkodást alkalmazni. Tehát nincs olyan, hogy az egyik évben antiinflációs politikát csinálok, a másik évben egyensúlyteremtő politikát, a harmadik évben bérreform-politikát és így tovább. Ilyen nincs. A stabilizáció megfér egy antiinflációs gazdaságpolitikával. A kormányzat ebben a kérdésben csak közös érdeket képviselhet. Itt nincs pardon, itt nincs olyan, hogy a kormányzaton belül egy miniszternek engedményt tesz, csak egyszer megsérti az adónöveléssel az antiinflációt, csak egyszer megsérti a struktúrapolitikai változtatással az inflációs nyomás elkerülését. Mert ezek az egyedi kitérések vezettek eddig is arra, hogy nem lehetett elmondani - és nem tudom felelősséggel elmondani -, hogy bármelyik kormány az elmúlt tíz évben határozottan tett volna valamit az antiinfláció érdekében.

VÁLASZUTAK ÉS VESZÉLYEK címmel az inflációs gazdaságpolitikáról beszélgetett Farkas Zoltán Vissy Ferenccel, az Országos Árhivatal elnökhelyettesével.