Ráadás  »  Lendvai Pál: A dacos Magyarország - Román István könyvszemléje

SZER, 1989. január 12.

- Ismertetjük Lendvai Pál, vagy miként Ausztriában ismerik, Paul Lendvai: Das Eigentliche Ungarn, azaz magyarul, A dacos Magyarország című könyvét, amelynek alcíme: Von Kádár zu Grósz, vagyis Kádártól Grószig. A munkát tavaly adta ki a zürichi Edition Interfromm, a nyugatnémetországi Osnabrück székhelyű Fromm Verlaggal együtt. A könyv második, átdolgozott, bővített, az új fejleményeket is figyelembe vevő kiadása az 1986. évi első megjelenésnek. A rohamos tempójú magyarországi eseményeket tárgyalva azonban úgyszólván új műnek tekinthető. Ugyanez a könyv angolul is elérhető a londoni Tauris kiadásában, némiképp változtatott címmel: Hungary - The Art of Tomorrow, Magyarország - a túlélés művészete. A német és az angol szöveg között nincs lényegbeli különbség. A hangsúly, az interpretálás ugyanaz. Mégis, az angol kiadás - amelynek társfordítója maga a szerző - valamiképpen könnyedebb és ugyanakkor összefogottabb. Ezt a két nyelv közötti eltérés és a várható olvasói reagálás figyelembevétele magyarázza. Az angol előszóban, az ötödik bekezdésben olvasható a Magyarországon is közismert vicc: még 1985 máciusában, az unalmas pártkongresszus idején, a folyóson ez a kérdés járta: Miért nem mond le Kádár? A felelet: Mert utódjának ugyanabban az állapotban akarja az országot átadni, ahogyan átvette 1956 novemberében. Ez a német kiadás előszavában nincs benne. A két könyv irodalomjegyzéke, a hivatkozott források anyaga is némiképp eltérő. Például az angol kiadás bibliográfiájában feltűnik Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története című műve, a németben nem. Mindezek ellenére a két könyv mondanivalója ugyanaz. Vezetőnk jelen esetben a német kiadás lesz, már csak azért is, mert annak előszava 1988 júliusából való, egy hónappal későbbre keltezett mint az angolé.

Néhány szót a szerző személyéről. Budapesten járt egyetemre, utána a diplomáciai akadémiára került. 1949 és 1951 között a Magyar Távirai Iroda külpolitikai szerkesztője volt. Később az Esti Hírlap helyettes szerkesztője, külpolitikai rovatvezetője. A sztálini időkben internálták, majd rehabilitálták. 1957-ben épp Varsóban tartózkodott, amikor értesült arról hogy Déry Tibort és társait forradalmi tevékenységük miatt letartóztatták, és hasonló váddal újságírók ellen is megindult a hajsza. Ekkor telepedett le Bécsben. Itt is külpolitikai újságíróként kezdte el karrierjét. 20 éven át tudósította Financial Times című brit lapot. Ma az osztrák rádió nemzetközi részlegének intendánsa, gyakran feltűnik az osztrák televízióban politikai kommentárjaival, kerekasztal-műsoraival. Miként politológiai könyvei is jelzik, elsősorban Kelet-Közép-Európa és a Balkán a szakterülete. Természetesen rendszeresen fel is keresi ezeket az országokat. Kényes helyzetével tisztában van, így ír erről: „Mindig abból a megfontolásból indulok ki, hogy osztrák útlevéllel rendelkező nemzetközi újságíróként az a feladatom, hogy a Magyarországon kívül élő televíziós nézőimet és olvasóimat tájékoztassam, és eközben semmilyen formában ne avatkozzak be Magyarország politikai történéseibe. Ezen kívül egy politikai újságírónak - ha meg akarja őrizni hírnevét és önbecsülését - nem szabad rossz kompromisszumokat elfogadnia például azért, hogy kikunyeráljon egy interjút, vagy megtartsa a hatóságok jóindulatát. A nyugati kommentátorok öncenzúrája előjáték lenne ahhoz, hogy elveszítsük önbecsülésünket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ember mindent megírhat amit tud. Csupán a naivak, vagy a helsinki egyezmény mámorától elvakított megfigyelők hihetik, hogy a mindenkori kommunista felsőbbség-- Magyarországon is - nincs pontosan tájékozódva arról: hol és kikkel beszélt az országban a nyugati újságíró."

A szerző bevezetőjében így vázolja fel a hazai helyzetet: „Alig két esztendőn belül - amely ezen könyv első kiadása óta eltelt - Magyarországon, előzetes tektonikus változások sodrában, politikai földrengés történt. Kulisszák mögötti, hosszan tartó harc után, amely bővelkedett cselszövésekben és meglepő sakkhúzásokban, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető magját - Kádár Jánossal az élen - 1988. május 22-én leváltották. Egy rendkívüli pártértekezlet új vezető testülete Központi Bizottságot választott. Ez pedig új Politikai Bizottságot állított fel. Ezek az események kiterjedésükben és kíméletlenségükben senki által előre nem látott cezúrát, választóvonalat jelentenek. 1985 és 1988, vagyis a legutóbbi pártkongresszus és a pártértekezlet között, a teljes felső vezetést kicserélték. A jelenlegi Politikai Bizottságnak egyetlen tagja sem tartozott ehhez a testülethez 1985 márciusa előtt. Ez a fejlemény igazolta - gyorsabban, mint ahogy vártam - azt a véleményt, mely szerint a kádárizmust késői szakaszában egyre több veszély fenyegeti, hogy a gazdasági pangásból a nemzedékváltás következtében mély bizalmi válságba csúszik bele. Az idős Kádár válságstábja először a beavatottaknak, majd a válság hónapjában, májusban az egész világ tudtára adta, hogy ez az ellentmondásos rendszer eddig összegyűjtött erkölcsi, politikai tőkéjét elfogasztotta. Erre a jelenségre érvényes Paul Valéry megállapítása a hatalom gyakorlásáról: Minden uralkodó tudja, hogy milyen törékeny az uralkodók tekintélye, csak épp saját magára vonatkoztatva felejti el ezt."

A következőkben a szerző leírja, miként sikerült Kádárnak a szovjet katonai erővel levert forradalom után csendes kompromisszumot létrehoznia a nép és hatalom között. A sok megpróbáltatáson keresztülment magyarok kiegyeztek a változtathatatlan realitással, és a Kádár-rendszert - mint a kisebbik rosszat - fogadták el. Lendvai Pál felhívja a figyemet arra, hogy a néhány éve Magyarországon kibontakozott gazdasági, politikai és társadalmi válság nem érthető meg a hatalmat gyakorló pártállam vezetőinek irányítási stílusa nélkül, a történelem ugyanis nem névtelen. A Kádár-rendszer lényege szerinte az volt, hogy a váltakozó helyzetekben elsajátította a rögtönzés művészetét. De az évek során felszínre törtek a bajok. A burjánzó korrupció, az öngyilkosságok számának további emelkedése, a növekvő alkoholizmus, és nem utolsósorban a társadalmi feszültségek. A belpolitikai erjedés egyik meghatározó tényezője lett a nemzeti identitás keresése, és az aggodalom a romániai magyar kisebbség sorsáért. Közben Mihail Gorbacsov dinamikus reformirányzata új helyzetet teremtett, amelyben a majdnem 20 évvel idősebb Kádár többé már nem a stabilitás biztosítéka volt, hanem a haladás kerékkötőjének tűnt fel. Lendvai Pál így idézi, mit mondott neki Kádár időközben győztes vetélytársa: „Korábban szükségünk volt Kádárra, hogy bennünket védelmezzen a Szovjetunió makacsságától. Napjainkban Gorbacsovra van szükségünk, hogy védelmezzen bennünket a Kádár köré gyűlt csoport mozdulatlanságától és aggályoskodásaitól."

A néhány oldalas bevezető tehát kitűnő gyorsfénykép Magyarországról és a szerző alapállásáról, amelyből megítéli választott tárgyát. Első fejezetének címe: A történelem vesztese. Műfajának megfelelően, riportszerűen járja be a magyar históriát. Szerencsésen a pesti Duna-part Petőfi szobrától indul ki, és a szabadságharctól máris a jelenbe ugrunk: mit is jelent március 15., a függetlenség szimbóluma a magyaroknak - miként az elmúlt évek tüntetései úgyszólván drámaian üzenték ezt a hatalomnak és a világnak.Ezen ügyesen szőtt kalandozás során a külföldi olvasó megtudja, hogyan vette fel a kereszténységet a magyarság, vagy például mik voltak a bécsi döntések. Közben művelődéstörténetet is előad. Értesülhettünk arról, hogy a századfordulón Budapesten 39 napilap jelent meg, Bécsben 24, Londonban épp eggyel több. Talán egyetlen jelzőjét kifogásolnám, amikor a Horthy-féle háborúból való kiugrási kísérletet nemcsak dilettánsnak - amiben igaza van -, hanem operett-szerűnek is mondja. Ez dráma volt. A második fejezet címe: A magyar nacionalizmus robbanóereje. Noha megadja a szükséges tudnivalókat, ez sem iskolás fejezet. A magyar-román határon lejátszódott jelenet előkép Illyés Gyula azon emlékezetes Magyar Nemzet-beli két cikkének ismertetéséhez, amelyben elsőnek fújt nyilvánosan riadót a romániai magyar kisebbség védelmében. A fejezet teljesen naprakész - már amennyire egy könyv ilyen lehet. Hírt ad a tavaly július 27-i budapesti tömegtüntetésről is.

Természetesnek kell vennünk, hogy a szerző külföldi tudósítóként hivatalos személyektől is kap, szerez információkat. Az ilyen esetekben is kiegyensúlyozott. Például közli a hivatalos szóvivő kijelentését, amely szerint a bős-nagymarosi vízlépcső építésében való részvétel javítja a Prága, illetve Pozsony és Budapest közötti viszonyt, és ezzel a szlovákiai magyar kisebbség kutlurális körülményei javulnak. De ismerteti a másik, az ellenzéki véleményt is, amely azonban arról panaszkodik: a vízlépcső építése következtében az egyik magyar kisebbségi táj lakosai szétszóródnak.

Az októberi forradalommal foglalkozó rész feltárja az előzményeket és a következményeket. Nem dramatizál. Vannak esetek, amikor a számok, a száraz adatok minden leírásnál megindítóbbak. 1950 és 1953 első negyedéve között - vagyis gyakorlatilag a Nagy Imre-féle kormányprogramig - 650 ezer személyt állítottak Magyarországon bíróság elé, és közülük 387 ezret elítéltek. Lendvai Pál nagyon jól látja: a mai vezetést mennyire terheli az 1956-os örökség, illetve a hivatalos történelemírás makacssága. Idézi Illyés Gyulát, aki - noha elismerő szavai voltak a Kádár-rendszerről - ezeket mondta: „A mai napig más véleményen vagyok az 1956-os eseményeket és a főszereplők magatartását latolgatva. A vita változatlan. Nagy Imrét - úgy mint mindig - tragikus, nagy személyiségnek tartom. Nem értem - miként az egész ország nem érti - tragikus sorsát, és még mindig várok, várok, vajon eljön-e az idő a magyarázatra, miért kellett neki és társainak meghalniok?" Ezzel az idézettel a szerző érzékelteti az ország általános hangulatát, és azt az akadályt, amely napjainkban is ott tornyosul a hatalom és a nép közötti őszinte párbeszéd megkezdése előtt.

Külön fejezetet szentel Kádár János életútjának, nem mellőzve az andekdotikus elemeket sem. Talán ezt a részt kellett volna a leginkább átdolgoznia az első kiadásból. A Kádár-életrajz ilyen felfogása avulóban van. Kifogástalan a reformirányzat harcának felvázolása, a főbb személyiségek jellemzése. A néhány lapos szociográfiai fejezetben is a társadalmi átalakulásokat számokkal jelzi. 1960 és 1970 között mennyivel több televíziókészülékkel vagy hűtőszekrénnyel gazdagodtak a családok. Jóval bővebben szól a kisválalkozásokról, és ezáltal tágabb ismerteteket nyújt a szocialista alapokat megőrizni kívánó, de a magángazdálkodást elősegítő politikáról és annak hatásáról.

Ezután futunk be a két utolsó fejezetbe, amelyek kereken a könyv egynegyedét teszik ki, és napjainkat - legalábbis annak közvetlen előzményeit - tárgyalják. Először is leszögezi: némelyek Nyugaton nem gondolnak az itteni és a kelet-európai uralmak közötti különbségre. Nyugaton a szavazópolgárok akaratából bármelyik kormányon lévő párt elveszítheti a hatalmát. A másik figyelmeztetése, emlékezetből ki nem ejtendő kérdése: mi történt Magyarországon, amelyet nemrég Thatcher miniszterelnöknő és Shultz amerikai külügyminiszter dícsért, mint a sikeres politika példaképét Európa keleti felében. A szerző saját logikája alapján halad, amely szerint a történelem nem névtelen, és az 1978 óta gazdasági ügyekért felelős központi bizottsági titkár, politikai bizottsági tag, Havasi Ferenc felelősségét világítja meg - vagy ha úgy tetszik -, nagyítja fel. Leírja reformközgazdászok megbeszélését Havasival. A gazdasági központi bizottsági titkár elismerte az érvek nagy részének helyességét, majd úgy védekezett, hogy engedmények - mármint a dogmatikus szárnynak tett engedmények - nélkül a Központi Bizottságban még annyit sem érhetett volna el, amennyit kivívott az újszerű tervek elfogadásával. A szerző kíméletlenül jegyzi meg: ennek az egykori építőipari munkásnak, későbbi pártfunkcionáriusnak semmiféle magasabb képzése nem volt - csak egy pillantás egy Nyugaton megjelent lexikonba. A szerző jól tudja ezt, hacsak nem tekintjük nagyon okosító iskolának a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága akadémiáját 1958 és 1961 között. Havasi 1975-től 1978-ig miniszterelnök-helyettes volt, és utána majdnem tíz éven át a pártapparátusból a gazdaság legfőbb irányítója, sőt szóba jött, mint a pártfőtitkár utódja, vagy legalábbis jövendő miniszterelnökként. Lendvai Pál kommentálja, hogy egy ilyen vezető miatt érthetőek a gazdaságpolitika hibái. Majd elmondja: Havasi központi bizottsági titkári tisztéből való leváltása után, 1987 júliusa után, még egy boldogtalan évet eltöltött budapesti első párttitkárként. Amikor tavaly a pártértekezlet leváltotta, kihagyta a Politikai Bizottságból, sőt a Központi Bizottságból is, a korpulens férfiú az ülésterem első soraiban sírva fakadt.

A szerző azonban nemcsak ilyen háttérinformációkkal villantja fel a gazdasági bajoknak az átlagpolgárok előtt homályba burkolt kulisszák mögötti titkait. Sokszor hallottunk például a magyar gazdaságot súlytó cserearányromlásról, és azt is tudjuk mi az. Olcsóbban kell eladnunk saját áruinkat a külpiacon, és drágábban kell vásárolnunk. A Lendvai Pál által közölt adat egycsapásra ad tartalmat a szinte közhelyszerűvé vált magyarázatnak: 1972-ben Magyarország 800 autóbuszt szállított a Szovjetuniónak egy millió tonna nyersolajért, 13 év múlva, 1985-ben már 4000 autóbusszal kellett fizetnie ugyanezen nyersolaj-mennyiségért.

Ami pedig a KGST-n belüli igazi kereskedelem kibontakozását illeti - vagyis ha az egyik országnak a másikkal szemben többlete van, azt a harmadik országban levásárolhassa -, annak idejére, a legutóbbi KGST-csúcsértekezlet szerint, a legderűlátóbb számítás alapján még 10-20 évig várni kell - tudósít róla Lendvai Pál. A dollárban való fizetés aránya - amely már most lehetővé tenné a valutaátváltást - csekély a KGST-n belül. Magyarország külkereskedelmi forgalma a keleti tömb országaival 1987-ben 16 milliárd rubelt tett ki. A nyugati valutaelszámolás ezen belül viszont csupán 600 millió dollárra rúgott.

Figyelemre méltó a szerző megállapítása, hogy miért maradt el az iparszerkezeti átalakítás. Nem csak a gazdasági vezetők körét hibáztatja, hanem rámutat a mélyebben rejlő ideológiai okokra is. És éppenséggel nem valami dogmatikus marxista gondolkodót idéz, hanem Lukács György 1967 végén tett kijelentését: „Véleményem szerint a legrosszabb szocializmus jobb, mint a legjobb kapitalizmus." Ezt így kommentálja: ez a magatartás természetesen oda vezetett, hogy egy veszteséges magyarországi nagyüzem sorsát a múltban a szocializmuséval azonosították.

Lendvai Pál Grósz Károlyról alkott képe nagyjából egyezik a világsajtóéval, vagy mondhatnám fordítva is: a volt miniszterelnökről, a mostani pártfőtitkárról a Nyugaton kialakult véleményhez sokban hozzájárultak a szerző megállapításai. Nagyon tömören így fogalmazhatnám meg ezt: szerinte Grósz nem intellektuell, hanem gyakorlatiasan gondolkodó, nem karizmatikus, de dinamikus egyéniség. Egykoron dogmatikus volt, most azonban reformer, és hajlandó radikális kommunista reformerekkel szövetkezni. A szerző kiemeli a pártfőtitkár határozottságát. Magyarországi ellenzéki és fél-ellenzéki körökben másként ítélhetik meg Grósz Károlyt, a szerző saját megfigyeléseit összegezi. Lendvai Pál - miként könyvében leírja - három órán át beszélgetett magyarul négyszemközt Grósz Károllyal. Az a benyomása alakult ki, hogy a pártfőtitkár kész arra, hogy nagy változtatásokat hajtson végre az egypártrendszer megmentése és megújítása érdekében, de nem hajlandó eltűrni, hogy az egypártrendszer pillérét aláássák vagy épp elpusztítsák.