Ráadás  »  Demszky Gábor: A magyar jogrendszer átalakítása

SZER, 1989. január 11.

Vadász János: Mérlegen a jogrendszer átalakítása - buktatók és kérdőjelek között. Idén az új alkotmányon kívül az új törvények, jogszabályok légiója vár kidolgozásra és parlamenti jóváhagyásra - legalábbis a hatalom által lefektetett menetrend szerint. Néhány jogos kérdés merül fel ezzel kapcsolatban: Kinek használ ez a menetrend, milyen zűrzavar forrása lehet? Hogyan lehet a zűrzavart megelőzni, a buktatókat elkerülni? Ezekre a kérdésekre keres választ Demszky Gábor független hazai lapkiadó, aki jelenleg ösztöndíjjal Amerikában tartózkodik. New Yorkban készített írását olvassa fel:

1989 a politikai döntések éve lesz, és a rendszer egészét érintő elhatározások - a jelek szerint - jogi köntösben fognak megfogalmazódni. Az ok világos: a magyar jogrendszer jogáganként és egészében véve is recseg-ropog, intézményei az elkerülhetetlen változások kerékkötőivé váltak. Az alapvető szabadságjogok egy év óta a politikai viták kereszttűzében állnak, anélkül, hogy eddig bármi változott volna. A viták kimenetelét az határozza meg, hogy a politikai jogokat korlátozó törvények még érvényben vannak, az 1936-os szovjet alkotmány magyar másával együtt. Négy törvénytervezet ceremoniális felülvizsgálata - a feszültségeket oldó célzattal - ugyan már '88 derekán elkezdődött, de a döntések '89-re halasztódtak. A vitáknak az adott dinamikát, hogy a résztvevő társadalmi csoportok hajlandóak voltak a jogi köznyelv használatára, jogban fejezték ki magukat.

A következő bejelentések adtak okot a bizalomra: a szovjet típusú jogrendszer alaptörvénye, az 1949-es alkotmány, rövid időn belül a történelmi relikvidák közé kerül - hallhattuk nemrégiben az igazságügyminiszter-helyettestől; az egyesülési és gyülekezési törvény elfogadását követően a választójogi törvénytervezet, a népszavazásról, a nemzetiségek jogairól szóló tervezetek, és az új sajtótörvény kerül a képviselők elé; az államminiszter által beterjesztett csomagterv nem kevesebb, mint 20 új törvényt sorol fel.

Az elmúlt év tapasztalatai bennem aggályokat ébresztettek. A felgyorsított törvénykezési menetrend szakszerűségi szempontból sem lehet megnyugató, az igazi problémát nem az elvégzendő munka mennyisége okozza. Baj van magával a törvényhozóval, a parlamenttel, mert nem alkalmas a valódi képviseleti munkára és baj van a menetrenddel, mert a részfeladatokat, a politikai jogok szabályozását, az új alkotmány elfogadása előtt kívánja megoldani. Ennek pedig az az oka, hogy a politikai és alkotmányjogi kérdések állandóan összekeverednek, nincsenek kellőképpen különválasztva ebben a menetrendben. A megfelelő sorrend a politikai alapelvekben való megegyezés, ennek alapján az új alkotmány kidolgozása, és azt követően az egyes törvények kidolgozása lehetne.

De vegyük sorra az államminiszter hosszú listájával szembeni kifogásokat. A parlamenti munka a legutóbbi választások óta reflektorfényben folyik. Hozzájárult ehhez legújabban az Elnöki Tanács helyettesítő jogkörének megszűnése, és az ülések nyilvánossá tétele is. De már nemcsak az Országgyűlés kirakatba állításának, hanem a közvéleménnyel való éles konfrontálódásnak is tanúi lehetünk. Világossá vált, hogy ez nem a modern reformkor parlamentje, hanem az ancien régime intézménye. Már születésekor, az 1985-ös választások során kialakult egy súlyos bizalmi válság vele szemben, de a független jelöltek kiszorítása akkor még nem mozgósította a szélesebb közvéleményt. A vízlépcső ügyében folytatott sikertelen kampány és a szégyenletes szavazási eredmény viszont megtette a magáét. Sikeres aláírásgyűjtési akció indult két képviselő visszahívásáért, és óriási lökést kapott az Országgyűlés döntését felülvizsgálni hivatott, népszavazást követelő mozgalom. A magyar parlamenttel kapcsolatban egyre kevésbé lehet a méltóságteli, népképviseletre hivatott intézmény látszatát kelteni.

De baj van ezzel a zsúfolt törvényhozási menetrenddel más tekintetben is. A törvények előkészítése és a viták lebonyolítása szempontjából az 1988-as tapasztalatok kiábrándítóak. Az év végére zavaros és ellentmondásos helyzet alakult ki. Az igen konzervatív, az egypártrendszerű diktatúra követelményeihez igazított, s még az 1983-as törvényhez képest is visszalépést tartalmazó választójogi törvény vitái még javában folytak, amikor az igazságügyminiszter már a többpártrendszert kilátásba helyező egyesülési törvény beterjesztéséről nyilatkozott. Ez a november 11-i bejelentés - amely a Politikai Bizottság és a kormány álláspontjának megváltozását tükrözte - megkérdőjelezte az egész választójogi tervezet, és főképpen a róla folytatott vita értelmét. A választójogi tervezetet elsodorták az események. Nyilvánvalóan másképpen kell lebonyolítani a választásokat, ha pártok is indulhatnak. 1988-ban még csak két szövegtervezet között tapasztalhattunk ilyen ellentmondást. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy az év végére - Pozsgay Imre előrejelzése szerint - közel 20 törvénytervezet szövege fog a szakmai és laikus szervezetek között keringeni.

Ugyanakkor az új alkotmány munkálatai és vitái is keresztezik ezt a sokváltozós hálót. Nem nehéz megjövendölni, hogy ebből még az alkotmányjogászok számára is áttekinthetetlen helyzet jön létre. Véleményem szerint a bajokat a politikai és alkotmányjogi kérdések összekeverése okozza. Az alkotmány szövege nem szakmai ügy. Erről is kétségeim vannak, amikor a magyar sajtóban azt olvasom, hogy 10 tudományos munkabizottság hozzálátott az alkotmány felülvizsgálatához, és az Igazságügyi Minisztérium máris egy alkotmányjavaslattal állt elő. Az alapelvek még tisztázatlanok, de a részletelgondolások már megvannak? A logika ugyanaz, mint az elvetélt törvényjavaslatoknál. Ugyanakkor, mire az új alkotmány az Országgyűlés elé kerül, ennek a lejártatott intézménynek már nem lesz elegendő tekintélye a meggyőző, legitimáló gesztushoz, az alkotmány kibocsátásához. De mi az oka ennek az erőltetett menetnek? A legfontosabb magyarázat talán az, hogy a párt reformhirdetői sem tudnak szembenézni az új politikai helyzet kihívásaival, követelményeivel és az új szervezetek térfoglalásával. De a törvénykezési játszma nemcsak időhúzás. Az apparátus számára a hosszú távú törvények a stabilitás érzetét keltik, és megnyugató, hogy a szabadságjogokról folytatott vitákat eddig még a közvélemény is pozitívan fogadta. Ugyanakkor, ha a részkérdésekben elérhető valamiféle látszólagos egyezség, akkor az alkotmány szövegezésénél ezekből a részelemekből lehet kiindulni, és a törvényeket építőkockaként lehet felhasználni. Ez az építmény azonban könnyen összeroskadhat. A valódi rendezésnek nem a politikai látszatstabilitás megőrzésére kellene törekednie, hanem az alaptörvény demokratikus elfogadásához kellene feltételeket teremtenie.

A mai helyzet alapeleme, hogy az új, független szervezetek - rendezetlen jogi státuszuk miatt - nem vehetnek megfelelő súllyal és befolyással részt az alkotmányjogi vitákban. Az Országgyűlés felhatalmazása esetén, a kormány rendeletek kibocsátásával segíthetne ezen. Rövid úton engedélyezhetné az újonnan alakult tömegszervezetek, pártok és szakszervezetek működését, és biztosíthatná működésük technikai feltételeit. Az Országgyűlés felhatalmazása alapján, a választójogi törvény rendeleti módosítása biztosíthatná az új politikai szervezetek számára a jelöltállítás lehetőségét a következő - ugyancsak rendeletileg előrehozott - választásokon. Átmeneti helyzetben élünk, amelynek velejárója lehet a rendeleti kormányzás. Ez a politikai helyzet szülte átmenetiség a közvélemény előtt kellőképpen indokolja a rendeleti szabályozást - ha az időleges hatályú rendeletek a demokratikus kibontakozást szolgálják. A kérdés csak az, hogy valóban létezik-e a partnerségen alapuló nemzeti megegyzés szándéka? Jogi és technikai megoldásokat - meggyőződésem szerint - a törvénykezési színjáték kikerülésével is lehet találni.