Urbán Tamás fényképei  »  Látogatóban a Látogatóval

1989-ben hirtelen megnőtt a külföldi sajtó Magyarország iránti érdeklődése. Szinte naponta érkeztek újságírók, rádió és TV stábok, ott nyüzsögtek a szállodák halljaiban reggelente a nyugati országok tudósítói, fotóriporterei, valóságos hírbörzék alakultak ki az éttermekben, presszókban. Egyik este Lieve Joris, holland újságírónő, a H.P. (Haagse Post) munkatársa, régi ismerősöm hívott telefonon. Az akkor már nyugaton jól ismert magyar szociológus-íróval, Konrád Györggyel készített elő egy beszélgetést.

Az akkor 56 éves Konrád, annak ellenére, hogy külföldön már ismert író volt, Magyarországon „tiltólistán” szerepelt. Talán ennek a mellőzésnek, kényszerpályának volt köszönhető az újkori magyar irodalom egyik remekműve, A Látogató. Első találkozásunkkor a leginkább Konrád György optimizmusa és derűje lepett meg. Bevallom, nem értettem, hogyan maradhatott meg ennyi optimizmus az íróban, aki regényeit rendre az elkorcsosult emberi faj szerencsétlen képviselőiről írja?

Egy szép augusztusi délután készült a riport. A Mészáros utcából indultunk. A családdal, Judittal és a két kisfiúval a Tabánba mentünk ki. Jó félóra kellett a fotózás előkészítéséhez, a gyerekek ezek után már nyugodtan tűrték a fényképező bácsi buta kívánságait. „Nézz apukára, anyukára, nézzétek, ott egy kutya a parkban”, és hasonló idióta kérésekkel próbáltam elterelni magamról a figyelmüket, mindhiába. A gyerek megérzi, hogy bohóckodás részese, tehettem bármit, le nem vették a tekintetüket rólam. Így jobbnak láttam feladni a családi fotózást. Nem kínoztam tovább a családot, ők mehettek haza, Konrád György és én pedig leereszkedtünk a hetedik kerület bugyraiba, híres regényének, A Látogatónak a színterére. Nem hiszem, hogy nálánál jobb idegenvezetőt remélhetne az ember, mint őt, aki belülről ismert szinte minden házat, az ott lakó emberek nyomorúságával együtt. Húsz év telt el a könyv megírása óta, de nem hiszem, hogy időközben sokat változott volna a helyzet.

Az ultizók népes seregét nem megzavarva keresztülsétáltunk egy parkon, majd a délutáni forróság elől betértünk egy kocsmába. Konrád olyan természetesen támasztotta meg a pultot, mint aki minden délutánját itt tölti. A tisztelet, ami láthatóan körbevette, szerintem nem az írónak szólt, hanem az egykori ügyes-bajos dolgaikat intéző hivatalnoknak. Az a néhány év, amivel ez a kerület megajándékozta az írót, nem múlt el nyomtalanul. Mély hangjára nem lehetett nem odafigyelni, még az elfogyasztott szesz ellenére sem. Pedig, mint mindig, most is halkan beszélt. Hamar megtelt a kocsma füsttel és zajjal, mi kimentünk az ivóból. Mici, az egykori „kocsisoron felnőtt”, sokat megélt hölgy is kigabalyodott éppen aktuális partnere öleléséből, s a kocsmaajtóból invitálta vissza az ivó bűzét a közeli piac sajátos illatára cserélő beszélgetőket. Itt tényleg nem változott semmi. A málladozó falak, a függőfolyosók, a poroló a száradó szőnyeggel, a mozgásra gangra nyíló ablakukból kitekintő emberek, az állandósult állandóság lebegte be a bérházak tereit.

Gyorsan eltelt a délután, estére Haraszti Miklósékhoz volt hivatalos a család, oda is elkísértem őket, de a szerkesztő megbízásából még egy „hivatalos” fényképet is kellett készítenem. Hollandiában tudott volt, hogy Konrád György szereti a jó magyar borokat, egyszer talán szót ejtett arról is, hogy a magyar Tokajinál nincs jobb bor a világon. Ez inspirálhatta a szerkesztőt, amikor a kérését megtáviratozta. Közeli szerkesztőségünk műtermében már behűtve várta jövetelünket a nemes nedű. Csak annyit árultam el, hogy még csinálunk egy meglepetés fotót. Konrád mindenbe beletörődve, fáradtan ült le a vakulámpák kereszttüzébe, én pedig előkaptam egy poharat és a kezébe nyomtam az üveg borral együtt. Abban a pillanatban exponáltam is. Csak egy képet csináltam, mert azt a pillanatot nem lehetett megismételni.