Tetszettünk volna forradalmat csinálni?

Haszán Zoltán, Tóth-Szenesi Attila

Nem látjuk a nagy összeborulós népünnepély esélyét a rendszerváltás 20. évfordulóján, még egy konkrét napot is nehéz lenne kijelölni mint 1989 legfontosabb dátumát. Mégis elővennénk a húsz évvel ezelőtt történteket, napról napra. Nem egyszerű múltidézés lesz ez, hanem fontos, eddig nem ismert vagy nem olvasott dokumentumok közreadásával szeretnénk lehetőséget teremteni arra, hogy a rendszerváltás újragondolható legyen. Olyan dokumentumok, titkosszolgálati jelentések, történetek vagy telefonbeszélgetések ezek, amelyek kicsit más szemszögből mutatják be a rendszerváltást. 1989, alulnézetből. Az Index és a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) közös projektje, mesélő, Rév István, az archívum igazgatója.

Miért fontos, hogy húsz évvel a rendszerváltás után elővegyük az 1989-es évet?

Vannak minden nemzet életében olyan dátumok, sőt, olyan évek, amelyeknek többé-kevésbé nyilvánvaló, határozott jelentése van. Ha azt mondom, 1848, akkor minden magyar ember sejti, mire gondolok. Ha azt mondom, 1867, akkor a többségnek a kiegyezésről tanultak jutnak az eszébe. Ilyen évvé vált 1956 is 1989 után, annak ellenére, hogy ebben nyilvánvalóan nincs olyan konszenzus, mint 1848 esetében. Igaz, 1848 megítéléséről is vannak komoly viták. Ez természetes, és kell is, hogy legyenek.

Akik átélték, azok nyilván könnyebben igazodnak el 1989-eseményekben. De mit jelenthet ez az év a fiataloknak, vagy a külföldieknek?

1989-et említve, különösen egy 20 éves vagy 20 év alatti fiatal számára, nem nyilvánvaló, hogy mire is gondolok. 2005-ben, németek készítettek egy nagy nemzetközi felmérést. Száztizenhat országból több mint ötezer, 1970 után született embert kérdeztek meg arról, hogy melyek azok a történelmi események, amelyekre leginkább emlékeznek. Az európaiak közel 66 százaléka a második világháborút sorolta az első helyre, de 43,6 százalékuk 1989-90-et említette. Az észak-amerikaiak számára is a második világháború volt a legfontosabb, de 35,5 százalékuk 1989-90-et sorolta a második helyre. És hogy mondjak egy egészen hihetetlen példát: Óceániában, ahol szintén a második világháború áll a történelmi emlékezet első helyén, negyedik helyen, 23,5 százalékkal a kommunizmus 1989. évi bukása áll, 2001 szeptember 11-ével holtversenyben.

Ha a világ globális emlékezetében 1989 ilyen fontos szerepet játszik, akkor természetes, hogy egy archívum, amelyik a közelmúlt történeti dokumentumainak világviszonylatban is egyik legfontosabb gyűjtőhelye, amely kutatásokat is végez, valamint az ország egyik legfontosabb internetes hírforrása összefognak, mert úgy vélik: kötelességük lehetőséget teremteni arra, hogy racionálisan végig gondolható legyen 1989. Nemcsak 1989, a rendszerváltás jelentősége, sőt egyáltalán megtörténte problematikus, hanem 1989-en belül sem egyszerű a helyzet. 1848 esetében március 15-e köré tudjuk rendezni az eseményeket. 1956 megítélése nem elsősorban történeti, de politikai kérdés, egyelőre megoldhatatlan nézeteltérésekkel, de abban legalább egyetértés van, hogy október 23-a kiemelt fontosságú dátum. 1989 esetében a dolog nem ilyen egyszerű. Az évről gondolkodva, talán június 16., Nagy Imre újratemetésének napja tekinthető szimbolikusan a legfontosabb dátumnak, ám ebben sem lehetünk egyáltalán biztosak. Ha pedig megkérdeznék az embereket arról, mi is az, ami 1989-ben történt, akkor egészen furcsa dolgokat hallanánk: ekkor lopták el a rendszerváltást; ekkor nem tört ki forradalom; ekkor akadályozták meg, hogy kezünkbe vegyük a dolgok irányítását; stb. Egyesek azt mondanák, hogy az MSZMP végrehajtotta, ami a terveiben szerepelt, és beváltotta 1956 ígéretét. Biztos vannak olyanok is, akik úgy vélik: megdőlt a kommunista rendszer anélkül, hogy ezért bárkinek is vért kellett áldoznia.

Október 23-a, a harmadik köztársaság kikiáltásának a napja sem lehet egy szimbolikus dátum?

A párt vezetői úgy döntöttek: a magyar történelem szempontjából fontos, de az akkor még hatalmon lévők számára iszonyúan kínos dátumot, október 23-át lefedik valami mással. Hátha az embereknek október 23-áról nem a forradalom kitörése, hanem a köztársaság kikiáltása jut eszébe. Amiképpen augusztus 20-a nem Szent István, az államalapítás, hanem az alkotmány ünnepe volt 1989-ig. A dátumokkal amúgy is nagy bajban volt a hatalom. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy október 23. mellett április 4. nem tartható nemzeti ünnepként, akkor azzal álltak elő a párttörténészek, hogy az archívumok újbóli átnézése után arra a következtetésre jutottak, április 4-ét követően még voltak harcok Magyarországon. Talán mégsem Nemesmedves volt az utolsó felszabadult falu, mivel még április 11-én, talán még 13-án is voltak az ország határain belül SS-egységek. Nem azért nem tartható tehát április 4-e, mert az egész rendszer nem tartható. Nem a történeti szükségszerűség, hanem a történetírói becsület nem engedi, hogy az ország ezen a bizonytalan státuszú napon ünnepeljen.

Az Ifjú Gárda, a KISZ egykori paramilitáris szervezetének utolsó főparancsnoka azzal az áthidaló javaslattal állt elő, hogy legyen a debreceni ideiglenes kormány megalakulásának évfordulója, december 21-e a nemzet ünnepe. Az mégiscsak egy koalíciós kormány volt, jól jöhet ez a többpártrendszer kényszerű bevezetésének küszöbén. Ezt majdnem elfogadták, de aztán valakinek az eszébe jutott, hogy rosszul venné ki magát, ha a rendszerváltás előestéjén az MSZMP azt proponálná, hogy december 21-e, Sztálin születésnapja legyen a magyar nemzet ünnepe. Október 23-mal valami hasonlót szándékoztak tenni: az egykori kelet-berlini és moszkvai nagykövet, Szűrös Mátyás kiállt a parlament erkélyére, oda, ahol Nagy Imre 1956. október 23-án beszélt a néphez, és onnan kiáltotta ki teli torokból a köztársaságot. Ma valószínűleg ő az egyetlen ember, aki október 23-ára úgy emlékszik mint a harmadik magyar köztársaság kikiáltásának évfordulójára.

Talán ebben gyökerezik minden bajunk. Nem lehet, hogy éppen egy katartikus élmény hiányzik 1989-ből, mint amilyen a fal ledőlése volt Berlinben, a milliós antikommunista tüntetések Prágában vagy a forradalom Romániában?

Ez nem magyar sajátosság. Ugyanígy gondolják a csehek is, annak ellenére, hogy Prágában 1989. november 17-én egy ötven évvel azelőtti náciellenes megmozdulás évfordulóján hatalmas tüntetés zajlott, amelyet szétvert a kommunista rendőrség. A tüntetés után elterjedt rémhírek szerint a rendőrség megölt egy diákot. A tiltakozás lavinaszerű hatása vezetett azután közvetlenül a csehszlovák kommunista rendszer bukásához. Később kiderült, hogy a rendőrség mégsem ölt meg senkit, ami azután tápot adott azoknak az összeesküvés-elméleteknek, melyek szerint az eseményeket a kommunisták egyik csoportja provokálta, vagy a titkosrendőrség így akarta magához ragadni a kezdeményezést, hogy rákényszerítse az ellenzéket a titkos megegyezésre.

Még Romániában is, ahol a látványos eseményeket a televízió képernyője előtt élőben követhette a fél világ, csupán a kisebbség véli úgy, hogy forradalom döntötte meg Ceauşescu rendszerét. A lakosság közel negyven százaléka feltételezi, hogy egy előre megrendezett színjáték zajlott, aminek segítségével a kommunista nómenklatúra átmentette a hatalmát. Lengyelországban nem kevesen gondolják azt, hogy a kerekasztal- tárgyalásokon elsikkasztották a változások lényegét. Nem magyar sajátosság tehát, hogy nem tudunk mit kezdeni 1989-cel, nem hiszünk a saját szemünknek. Már csak azért sem, mert úgy tanultuk: a nagy változások igazán drámai eseményekkel járnak együtt, legalább olyasmivel, mint ami 1848-ban történt vagy amit Eizenstein Október című filmje mutat arról, mi történt Péterváron 1917-ben. Ám ne felejtsük: március 15-én sem folyt vér a pesti utcán, de mégis történtek olyan szimbolikus események, amelyek azt az érzést keltették a résztvevőkben, hogy a nép vette kezébe sorsának irányítását. Kossuth, aki azokban a napokban nem tartózkodott Pesten, utólag sem értette, hogy miért kerítenek akkora feneket március 15-nek. Ő az április törvények elfogadását tartott a forradalom meghatározó eseményének. A virtusra szoktunk büszkék lenni, de nem soroljuk oda az önmérsékletet.

A kiegyezés, a megegyezés, a zárt ajtók mögött zajló tárgyalások mindig gyanút keltenek, tápot adnak a legképtelenebb feltételezéseknek. A kommunista vezetőket senki sem bántotta, békésen tevékenykedhettek, gyarapodhattak, megszedhették magukat. Akik pedig az 1990. évi választások után hatalomra kerültek, nem mindenki által ismert és elismert ellenzékiek voltak (ilyenek igen kevesen voltak, és ha többen lettek volna, a sajtónyilvánosság korlátai miatt ők sem lehettek volna széles körben ismertek), hanem olyanok, akik „alámerültek”, akik átvészelték az 1989 előtti évtizedeket.

1989. június 16-án, Nagy Imre és sorstársainak újratemetésekor nem a forradalom emléke született újjá, hanem nyilvánossá lett a kommunisták bűne, a forradalom utáni megtorlás, a szószegés, az árulás. Ha 1989 június 16-a a rendszerváltás szimbolikus dátuma, akkor az nem a népszuverenitás ünnepe, hanem a kommunista bűnökre való emlékezés napja. Nem a nép lázadásának, de a köztudatban addig állítólag elfojtott kommunista bűnök lelepleződésének napja. Ezért és így írhatta felül a magyar történelmi tudatban 1956 1989-et. Nem 1956 október 23-ának eseményei, nem a forradalom, hanem november 4-e, és 1958. június 28-a, Nagy Imre felakasztásának napja vetül rá 1989 emlékére. 1989, a magyar történelmi tudatban összekeveredik 1956 furcsa és egyoldalú emlékével, a kommunisták bukásával, a kommunisták lelepleződésével. Ezek becsaptak minket, megszegték a szavukat, behívták az oroszokat. A tragédiából születhetett volna felemelő élmény, de csak a becsapottság érzése maradt.

Hogyan járulhat hozzá az OSA és az Index ahhoz, hogy újragondoljuk ezt az évet?

Nem az a célunk hogy megemlékezzük, ennél nagyobb ambícióink vannak: fontos, eddig nem ismert vagy nem olvasott dokumentumok közreadásával szeretnénk lehetőséget teremteni arra, hogy a rendszerváltás újragondolható legyen. Szeretnénk ráébreszteni a közvéleményt, hogy 1989-ben nagyon fontos események történtek a világnak ezen a táján, ebben az országban is; amit tettünk, azt közösen tettük, és ha igen eltérő mértékben is, a felelősségünk is közös. A jelenlegi helyzet nem független 1989-től, de nem csak a jelen minősíti a húsz évvel ezelőtti eseményeket. 1989 újragondolása segíthet megtalálni a továbblépés alternatíváit, újragombolni a mellényt. Ha azt hisszük, hogy 1989 az eredendő bűn, akkor föladjuk annak a lehetőségét, hogy személyes közreműködésünkkel méltó életet teremtsünk a magunk számára.

Szeretnénk példát mutatni, ezért hatalmas munkára vállalkoztunk. Az Indexszel közösen azt vállaltuk, hogy 2009 folyamán minden nap hozzáférhetővé teszünk olyan dokumentumokat, amelyek segítségével képet alkothatunk arról, hogy mi történt 1989-ben. Olyan dokumentumokat teszünk nyilvánossá, amelyek segítenek megérteni azt is, hogy miképpen kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Fontos intézményekkel összefogva, illetve azok gyűjteményeit is felhasználva, mint az MTI, a Magyar Országos Levéltár, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, illetve azok gyűjteményeit is felhasználva, az Indexen minden egyes nap hozzáférhetővé teszünk egy dokumentumgyűjtemény válogatást, minden nap legalább hat különböző forrás felhasználásával. A teljes anyag, naponta hozzávetőlegesen háromszáz oldal pedig hozzáférhetővé válik az OSA Archivum, illetve bizonyos anyagok az MTI honlapján.

Milyen forráscsoportokról van szó?

Olyan dokumentumokat adunk közre, amelyek mintegy páronként egymás tükörképei. Talán kevesen tudják, hogy a Szabad Európa Rádió 1950-től kezdve naponta hallgatta és rögzítette a kelet-európai hivatalos rádióadásokat, és ezekből minden nap egy igen részletes kivonatot készített. Például a magyar rádióadások napi kivonatai 40-70 oldalt tettek ki. Ezeket az éjszaka készített kivonatokat odaadták a rádió szerkesztőinek, illetve elküldték távirat formájában Washingtonba, az amerikai külügyminisztériumba és a CIA-nak. Az ottani szakértők, elolvasva ezeket a dokumentumokat, tanácsot adtak a rádió munkatársainak, hogy miképpen reagáljanak a vasfüggöny mögül érkező hírekre. Mindeközben, mint tudjuk, a kelet-európai országokban, nálunk az MTI-ben, majd Gödöllőn, a Belügyminisztérium lehallgatórészleget működtetett az úgynevezett ellenséges rádióadók lehallgatására. A Szabad Európát, az Amerika hangját, a Vatikáni Rádiót, időnként a Tiranai Rádiót vagy az Izraeli Rádió adását figyelték, az ezekről készített átiratokat az MTI egy speciális részlege dolgozta fel, és juttatta el a megfelelő helyre – egy időben mindössze 17 címzetthez - Magyarországon a pártközpont illetékeseihez, illetve a Honvédelmi- és Belügyminisztériumba, ahonnan pedig utasították a Kossuth rádiót, miképp reagáljon. A rádiót hallgatva nem sokan tudták, hogy az éterben zajló ideológiai háborúnak, vagy a titkosszolgálatok között zajló dialógusnak a fültanúi.

Ezeket az eddig nem publikált szövegeket is megismerheti a szélesebb közönség?

Igen, minden nap kiválasztunk valamit a Szabad Európa által figyelt és leírni érdemesnek ítélt Kossuth rádióadásokból, illetve az MTI rádiófigyeléséből is. Az önmagában is érdekes, hogy mi ütötte meg a Szabad Európa lehallgatóinak, illetve a magyar belügy emberinek (akiknek egy része valamikori rádiótávírász volt) a fülét.

Minden nap válogatunk továbbá az 1989-ben az MTV második csatornájára érkező nézői telefonokból. Ez egy újjáalakított csatorna volt 1989-ben, ami a változás jegyében született, kevésbé állt kontroll alatt. Az ide érkező telefonhívások más nézetből mutatják be ezt az évet. Itt már meg merték kérdezni, hogy hogyan kerül X vagy Y a képernyőre, miért nem sugároznak több pornófilmet, miért nem húzza föl jobban a szoknyáját a bemondónő. Ezzel párhuzamosan, és ennek tükörképeként, minden nap válogatunk a Szabad Európához érkező telefonüzenetekből is, mert az emberek 1989-ben már felhívták telefonon a müncheni adót, az embereket már nem érdekelte az sem, hogy lehallgatják a beszélgetést.

Még két forrásból közlünk dokumentumokat minden nap: az egyik az MTI-nél az előfizetők számára készített nyilvános napihírekből álló válogatás, és ennek ellenképeként, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának gyűjteményéből származó napi operatív jelentések. Vagyis az egyik a nyilvánosan elérhető híreket mutatja be, a második a belső elhárítás által fontosnak ítélt, mélyen titkolt történéseket. Ezek a dokumentumok teljes terjedelmükben az Indexről egy kattintással elérhetőek lesznek. A szöveges forrásokat kiegészítik különféle forrásokból érkező filmek, a szovjet televízió 1989. évi műsorának kétszáz órányi adása, a rendszerváltás évéből származó munkásőr oktató- és propaganda filmek, olyan fényképek, amelyek nagyrészt eddig nem voltak a nagy nyilvánosság számára elérhetőek. De mindig lesznek más forrásaink is, a rádiókabaréból vagy a Politikai Bizottság üléseiről.

Azon leszünk, hogy az érdeklődők ne fulladjanak bele ebbe az információtengerbe. Az eligazodást segítendő, az archívum munkatársai kéthetente elemzést készítenek a következő időszak legfontosabb eseményeiről, mi az, amire érdemes figyelni, hogyan illeszkednek az egyes történések az átfogóbb összefüggésekbe, melyek azok az események, amelyeknek máig élő következményei vannak, mit lenne érdemes átgondolnunk. Szeretnénk, ha ennek a vállalkozásnak olyan hatása lenne, mint annak az együttműködésnek, amelyet ez év júniusában, Nagy Imre perének ötvenedik évfordulóján folytattunk közösen, amikor naponta több ezren olvasták az Indexen Mink András elemzéseit a per hosszabb távú történelmi összefüggéseiről. Nem nagyon volt olyan történeti esemény, amelyet ennyire részletes és kimerítő, a nagyközönségnek szánt komoly történeti elemzés kísért. Az év során rendszeresen élő eseményeket is rendezünk. A Magyar Országos Levéltár jóvoltából elérhetővé válnak a Politikai Bizottság 1989-es üléseinek hangdokumentumai, amelyeket mi digitalizálunk. A viták hanganyagi, illetve a Fekete Doboz egykorú filmfelvételei köré nyilvános vitákat, előadásokat szervezünk, az egykori résztvevők jelenlétében. Úgy tervezzük, hogy január legvégén, amikor huszadik évfordulója lesz annak, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága megtárgyalta az úgynevezett történelmi albizottság jelentését, lejátsszuk a vita egy részét, meghívjuk az „albizottság” néhány tagját és komoly történész szakértőket is, hogy 1989 fényében beszéljünk az 1945 utáni magyar történelemről, illetve a magyar történelem perspektívájából 1989-ről és 2009-ről is. Az „albizottság” jelentése kínálta az emlékezetes alkalmat Pozsgay Imre számára, hogy felismerje: 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt.

Miért fontos, hogy egy archívum ne csak archiváljon?

Megalakulásunk óta, az elmúlt közel másfél évtizedben úgy gondoljuk, hogy egy archívumnak nemcsak az a feladata, hogy a rábízott dokumentumokat konzerválja, megőrizze és az oda betérők kezébe adja, hanem hogy segítsen a közösségnek abban, hogy eredeti források segítségével alkothasson képet a saját múltjáról, hogy önmagáról, a jelenéről is valósághűbb képet alkothasson. Úgy igyekszünk bánni az archívummal, mint egy kifordított bundával: az a dolgunk, hogy megmutassuk azt is, ami általában nem látszik, hogy a közönség elé tárjuk mindazt, amit elrejt a felszín. Az elmúlt években, több mint hatvan kiállítást, filmfesztiválokat, nyilvános programokat rendeztünk, hogy segítsünk eligazodni a múlt labirintusában, és értelmes vitákat generáljunk. Mi régóta csináljuk ezt, de talán a Nagy Imre per ötvenedik évfordulójára szervezett rendezvény, a per hanganyagának valóságos időben zajló lejátszása, illetve az azt övező közfigyelem volt az első alkalom, amikor a nagyközönség felfigyelt a törekvéseinkre, az archívum feladatairól vallott, és nem mindenki által osztott elképzeléseinkre.

Fontos, és sokak számára nem nyilvánvaló változások zajlanak, amelyek alapvetően érintik a könyvtárakat és az archívumokat. A digitalizálás, a látszattal ellentétben, nem megoldása a könyvtárak és archívumok problémáinak, hanem annak egyik legfontosabb oka. Az információhoz való hozzáférés technológiájának, szerkezetének változásai, a könyvtárakat és archívumokat jelenlegi formájukban feleslegessé teszik. Tudom, hogy ez erős állítás, de meg vagyok győződve arról, hogy a könyvtárak és archívumok, abban a formában, ahogyan mi ma ismerjük azokat, el fognak tűnni. Az archívumok alapja az ezer éve lassan, fokozatosan kialakult megszerzett bizalom volt; bizalom abban, hogy az archivisták rendelkeznek azzal a szakmai tudással és integritással, ami garantálja a dokumentumok hitelességét. Ma egy távolról küldött számítógépes vírus segítségével megváltoztathatóak az archívumi dokumentumok, átírhatóak a források. Amit mi közösen próbálunk tenni, az egy kísérlet arra, hogyan lehet megújítani egy könyvtár vagy egy archívum funkcióit. Hogyan nyílik ki egy archívum, ahelyett, hogy egy dohos pincében őrizné átláthatatlan módon a poros iratait.

Hogyan kerültek az OSA-hoz ezek az anyagok?

A gyűjteményünk alapja a Szabad Európa Rádió archívuma, vagyis amit New Yorkban és Münchenben gyűjtöttek az ötvenes évektől a kilencvenes évek elejéig – több mint 10 kilométernyi polcon. Begyűjtöttek minden kelet-európai sajtóterméket, turistákkal készült interjúkat, követségi és titkosszolgálati jelentéseket, politikai elemzéseket, könyveket, mindent, amihez csak hozzáfértek. Amikor véget ért a hidegháború és csökkentették a rádió költségvetését, elhatározták, hogy megszabadulnak ettől az archívumtól, mi pedig úgy véltük, hogy ebben a térségben lenne ezeknek a dokumentumoknak a helye, hiszen mégiscsak rólunk, közép-kelet-európaiakról, a kommunizmus történetéről szólnak ezek az anyagok. Leültünk az amerikai kormánnyal, és kötöttünk egy szerződést, miszerint ötven évig mi vagyunk a gyámjai ennek a gyűjteménynek, és ötven év múlva, ha úgy gondolják, hogy nekik erre szükségük van, akkor visszavehetik az anyagot, a melynek nagy része addigra digitálisan is elérthető lesz.

Közben elkezdtünk mindenféle mást is gyűjteni. Itt van a világ egyik legnagyobb emberi jogi archívuma, az ENSZ jugoszláv háborús bűnöket vizsgáló bizottságának anyaga, a Nemzetközi Helsinki Bizottság archívuma, a srebrenicai tömegsírok exhumálásának teljes dokumentációja, és amikor Hágában a vádlottak pere folyik, akkor hozzánk jönnek anyagokért. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor a hágai bíróság teljes digitális archívuma hozzánk kerül majd. De itt van egy 9 ezer órányi filmgyűjtemény is Hollywoodból, ami egy valamikor híres amerikai színésznőé volt. Nálunk van Forgács Péter teljes házimozi-gyűjteménye, amiből a filmjei készülnek, fénykép- és filmgyűjtemények, elektronikus dokumentumok is.

Mi lehet a hatása ennek a nagyszabású nyolcvankilences vállalkozásnak? Közelebb segít egyfajta konszenzushoz, vagy éppen ellenkezőleg: a dokumentumok alapján mindenki kedvenc rögeszméit látja majd alátámasztva?

Biztos, hogy nem lesz konszenzus, ahhoz ez túlságosan zűrzavaros és átpolitizált történet, és ami azt illeti, elég rossz állapotban vagyunk itt, Magyarországon. Nem is célunk, hogy konszenzust alakítsunk ki egy ilyen sokrétegű, bonyolult történelmi eseménysor kapcsán. De nem takaríthatjuk meg magunknak azt a feladatot, akármilyen rossz is a szánk íze, hogy ne gondolkozzunk el arról: számunkra fontos esemény történt 1989-ben. Remélem, hogy lesznek olyanok, akik ezeknek az anyagoknak a segítségével racionális módon lesznek képesek elgondolkodni arról, hogy mi is történt. És ami akkor történt, az megkerülhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogy most mi a helyzet. Átkozódással, meg gyűlölködéssel nem megyünk semmire; semmit nem változtatunk így a mai helyzeten. Szeretnénk hozzájárulni a rendszerváltásról zajló közbeszéd megváltozásához. Úgy érezzük, minden erőfeszítést meg kell tennünk azért, hogy segítsünk elgondolkodni arról, miképpen kerültünk abba a helyzetbe, amiben most vagyunk. Mert másképp ebből kimászni és továbblépni nem tudunk, csak ha ésszerű módon, kíváncsian és felelősen vetünk számot a rendszerváltás történetével és tanulságaival.