Urbán Tamás fényképei  »  Tetováló szalon a töltés oldalában

Ahogy a fotókat nézegetem, még mindig érzem a fű illatát, ami ennek az elvarázsolt helynek az udvarán szállt, a vasúti töltés oldalában. A hivatalos cím: Dunakeszi- Gyártelep, Béke utca 9. Már kívülről könnyen fel lehetett ismerni a művésztelepet, az oda vezető ösvény fáin, bokrain jellegzetes tárgyak lógtak az ágakról, de az igazi meglepetés csak a házba lépve érte az embert. Itt élt Dóka László festőművész és performer, az éppen aktuális barátnőjével. A szobában mindenfelé nem működő használati tárgyak voltak, amiket a művész pillanatnyi hangulatának megfelelően átfestett. Több mázsányi olajfesték volt felhordva a falakra, bútorokra és egyéb tárgyakra, egy négyzetcentiméternyi felület sem maradt szabadon.

Ezen a szombaton egy öreg tűzoltóautó gurult a ház elé, egy hosszúhajú lány vezette. A rendszámból ítélve Nyugat-Berlinből, Kreuzberkből érkezett. Híres negyede volt ez az egyesülés előtti nyugat-német fővárosnak, ahol a lakók többsége bevándorló, kiöregedett hippi, vagy punk volt. Az öreg Opelből először egy fekete kutya ugrott ki, majd kitódult az alkalmi társaság.

Miután befutott a tetováló csapat, az egyik művész felvázolta az elképzeléseket egy agyonrajzolt papírra. A motívum, ami szerinte legjobban kiemelné a vékony lány egyéniségét, egy sárkányszerű szemöldökben testesült meg, ami a homlok és az orrnyereg találkozásától egészen a fül fölé kígyózott. A mű lassan készült, a motoros beverő szerkezet minduntalan felmondta a szolgálatot. Ilyenkor nagy káromkodások közepette ütötték, pöckölték a parányi szerkezetet, mígnem az ismét hajlandónak mutatkozott bevinni a tintába kevert kormot a bőr alá.

A hangulat percek alatt felvette a megfelelő fordulatot, előkerültek a zöldszilvánis üvegek, a villanymotorral hajtott tetováló berendezések, a színező paszták. (1989-ben járunk, amikor Magyarországon még szó sincs tetováló stúdiókról.) A hetvenes, nyolcvanas években az aczéli művészetpolitikával szembenálló művészi megnyilvánulás retorziókat vont maga után. Ezért néhányan ilyen-olyan szabad kommunákban kezdtek élni – esetünkben pl. a dunakeszi vagongyár vasúti töltésének oldalában. Akkor keltek, amikor akartak, akkor feküdtek, amikor jónak látták, közben ettek, ittak, vagy szívtak.

Ez az életforma szinte vonzotta a bajt. A fényképeken szereplők közül ketten egy ócska Trabantban égtek, egy fiú belefulladt a Dunába fürdés közben. Volt aki elaludt és nem ébredt fel többé, de néhány év múlva maga a fedelet nyújtó ház is porig égett, benne az összes ma már értékesnek tűnő szürrealista művel.