“Úgy látszik, mintha az emlékmű nem egy nagy győzelemnek, hanem egy aljas árulásnak akarna emléket állítani. A paraszti munka életadó gyümölcseit aggályos részletességgel ábrázolja… A legtetején mindennek pedig ott ül a paraszt, egyedül, magába roskadva, fegyvertelenül, hátában egy beledöfött karddal. Nyoma sincs a fenyegetésnek, így a dicsőségnek sincs helye. Ehelyett az emlékmű azt sugallja, hogy a gyilkos a paraszt mögött, és egyszersmind fölötte állt, vagyis az áldozatra csalárd módon, hátulról sújtott le a merénylő, miközben ült, talán éppen a munka fáradalmait kipihenendő… de éppen ez az a pont, amikor a történeti helyzet ismeretében a Dürer vázlatával kapcsolatos elképzeléseink súlyos ellentmondásba ütköznek. Dürer munkáiban és írásaiban nyomát sem találjuk a parasztok iránti nyílt vagy burkolt együttérzésnek. “Dürer Luther iránti hűsége soha egy pillanatra sem ingott meg – állította Panofsky. Luther pedig így írt egyik, 1525-ben írt pamfletjében, amely “A parasztok gyilkos és rabló hordái ellen” címet viselte: “Nincs helye a türelemnek és a kegyelemnek. Ez a kard, nem pedig az irgalom órája.” Ha Dürer terve Luther szelemében készült, … akkor a művész szándéka nem lehetett az, hogy a parasztok elleni árulást leplezze le. Ellenkezőleg, az emlékmű-terv maga is része ennek az árulásnak. A keserű irónia, amit első pillanatban a terv láttán fölfedezni véltünk, nem Dürer felháborodásának és felforgató szándékainak tulajdonítható, hanem annak, hogy mi magunk rokonszenvezünk a parasztfelkelőkkel. Századunk uralkodó eszmerendszere, a mai történetírás és persze főképp az a tény, hogy oly messze vagyunk már 1525 félelmetes és gyűlöletteljes évétől, tesz bennünket fogékonnyá a parasztok ügye iránt.”
