Talán  meglepő,   hogy   az   1956-os   forradalom  40. évfordulóján Archívumunk   az   "ellenforradalomról"    rendez     kiállítást.    Célunk   nem   az,   hogy   valamiféle kiegyensúlyozott képet nyújtsunk az 1956-ban történt eseményekről, vagy bármilyen formában is revideáljuk   a   forradalomról  a rendszerváltás óta kialakult képet. A kiállítás   nem     1956-ról     szól,    nem    a    forradalomról,    (még   kevésbé   az ellenforradalomról), hanem arról a történeti jelenségről  vagy  inkább  produktumról,  amely   "ellenforradalomként"   lett   az   1956  és  1989  közötti   korszak   egyik  meghatározó  vonása,  és  amely  1956. november  4-e után öltött testet a hatalmat szovjet   közreműködéssel   megszerző   politikai   elit   és   elnyomó    apparátus képviselőinek    fejében.   A   kiállítás  témája   tehát  maga a  Kádár-rendszer, egy sajátos, de semmiképpen  sem  marginális  nézőpontból. Az a folyamat, ahogyan a Kádár-rendszer megpróbálta önmaga és a közvélemény    számára   megjeleníteni   1956-ot mint "ellenforradalmat", ahogyan megpróbálta   kezelni,   megmagyarázni,   illetve eltakarni mindazt, amiben született, és amiből saját legitimitását eredeztette.
     A  kiállítás  jelentős  részben  rekonstrukció.   Korabeli   dokumentumok   alapján próbáltuk  meg rekonstruálni,   miképpen   jelenítették   meg   az   "ellenforradalmat"  1957-ben  egy   vándorkiállításon  (az   erről   szóló  párthatározat   az   első   tablón   olvasható),   hogyan  igyekeztek   kapcsolatot   és   folyamatosságot   teremteni  az 1919-es "fehérterror", valamint a Horthy-rendszer   és  az  1956-ban történtek között (lásd különösen a Franczia Kis Mihály és   Franczia  Béla   történetét   elbeszélő,  a   Varga   János,   kajárpéci  csendőr  esetét  bemutató, valamint Mindszenty szerepét ábrázoló tablókat).
     A  kiállítás első része az 1956. december 8-i MSZMP Ideiglenes Bizottsága által hozott  határozat  logikáját  követi,  amelyik  az  "ellenforradalom"   kirobbanásának  okait négy nevezetes    pontban    határozta    meg.   Ezek   a   következők    voltak:   a    nemzetközi  imperializmus    aknamunkája,    a    szektás - dogmatikus vezetés (Rákosi és klikkje) hibás politikája, a  revizionizmus   (az   úgynevezett   Nagy Imre - csoport)  kártevő   tevékenysége,  illetve  a  belső  reakció  (amelynek  szimbolikus  figurája  és   megtestesítője  Mindszenty bíboros volt). 
     A kiállítás  második   részében   azt   próbáltuk megmutatni, hogyan igyekezett a rendszer  megteremteni  saját mártírológiáját,   hogyan  ritualizálta a mártírokról való megemlékezést,  és    végül  hogyan  üresedett  ki    és    hogyan   fúlt  csendbe  és   hallgatásba,   végül   zavart   dadogásba   mindaz,   amit   a  rendszer el akart, vagy egyáltalán el  tudott mondani  1956-ról  (lásd  a  konszolidációról  és  a "népfelkelés vagy ellenforradalom" vitákról szóló  tablókat).
    A kiállítást hang- és képdokumentumok egészítik ki. Ezek közül szeretnénk felhívni a figyelmüket  az 1981. októberi  Rádiókabaréra  (lásd "A csend"  installációt), vagy  Kádár    János   1989.  április  12-i   utolsó   beszédére a Központi Bizottság ülésén (lásd a "Mit mond Kádár János" című installációt a videóteremben).

A kiállítás létrehozásában segítségünkre voltak: