Metaforák az Archívumról

Az archívista földigiliszta

A természet tárgyai – annak részeként mi magunk – egyszerre önmaguk és saját történetük archívumai: tárgyként funkcionálnak, ám archívumként saját múltjuk nyomait őrzik (a fa évgyűrűi az elmúlt korok időjárásának, természeti jelenségeinek adatait archiválják, az élőlények maradványaiban megőrzött szénatomokból, radiokarbon módszerrel megállapítható koruk és a légkör egykori radioaktív koncentrátuma, a fosszilíák a a földtörténet eseményeinek dokumentumai, a gének az élőlények leszármazás történetét hordozzák).
Charles Babbage, brit matematikus, akitől a programozható számítógép ötlete ered, 1837-ben úgy fogalmazott, hogy "a légkör egy hatalmas könyvtár", amelyben a múlt eseményei éppúgy nyomot hagynak, "amiképpen minden gyilkos a tette után". Az archiválás nem ártatlan folyamat, következményekkel jár; beavatkozik a dolgok menetébe, miközben regisztrálja, feldolgozza a múlt folyamatainak nyomait. Archívumban élünk, és mi magunk is annak részei vagyunk. Általunk rekonstruálható saját (természet) történetünk.

Charles Darwin, a földigiliszták életéről és munkásságáról szóló, 1881-ben megjelent utolsó és legsikeresebb könyvében, (The Formation of the Vegetable Mould through the Action of the Worms) több évtizedes megfigyelés nyomán arra következtetésre jutott, hogy a föld felszíne állandóan pusztuló és újjáéledő, a múlt nyomait őrző kéreg. A giliszta, miközben megműveli a földet, földolgozza és átalakítja a pusztuló anyagot. A felszínen lévő szervetlen anyagok, kövek, (a giliszták tevékenysége nyomán megroggyanó) épületek, romok – a régészek igaz örömére – egyre mélyebbre kerülnek a giliszták által megforgatott, a romokat konzerváló földben. A földigiliszta, mint az archivista, megőrzi, konzerválja, használhatóvá teszi – igaz, nem rendszerezi – a múlt nyomait; tevékenysége nyomán sarjad új élet a földön, és segítségével rekonstruálható a múlt története. A látszólagos állandóság és változatlanság állandó változást takar. Ha megfelelően hosszú - ahogyan a geológia fogalmaz, "mély" – idősort vizsgálunk, az alig érzékelhető lassú változásokból megrajzolható a föld és az élet története.

Darwinra nagy hatással voltak a megelőző évtizedek geológiai és paleontológiai felismerései. A geológus John Playfair, a 19. század legelején azt írta, hogy a fosszilis maradványok olyan emléknyomok, amelyeket a föld, a forradalmi változásokat regisztráló archívumában rögzít. A paleontológia egyik legelső tudományos művelőjének, Georges Cuviernek Discours préliminaire című műve a következő szavakkal kezdődik: "Meg kellett tanulnom a nyomolvasást, a titkos írás megfejtését, a[z állati] maradványok rekonstrukcióját, hogy a szétszórt és csonka töredékekből rekonstruálhassam az egykor volt egészet".

A föld és az élet sok millió éves története empirikusan nehezen vizsgálható. A fosszíliák elszórtan, földtörténeti szakaszokat kihagyva, időben töredezetten maradtak fönn; mintha a Herculaneum romjait követő rétegből azonnal a modern olasz kultúra töredékei kerülnének elő, azt a képzetet keltve, mintha a katasztrófa után a latin helyét, átmenetek nélkül, a mai olasz nyelv vette volna át. A földigiliszták tevékenységének tanulmányozása részben kompenzálja a (föld)történeti adatok, maradványok és dokumentumok töredékessége által keltett űrt. Ha a jelen folyamatait – beleértve az evolúciót – ugyanazok a – lassú – geológiai, biológiai, statisztikai törvényszerűségek alakítják, amelyek a föld és az élet története során mindig is érvényesültek, nos akkor a giliszták tevékenységét tanulmányozva megérthető, szemléltethető az élet története a földön. A fajok erdetében a következő mondatok olvashatók: " ... a geológiai adatok halmazára úgy tekintek, mintha az a világ hiányosan megírt és változó nyelvjárásokban feljegyzett története volna. És ebből a történelemkönyvből csupán egy kötet van meg, ami ráadásul csak egy-két országot tárgyal; az egyetlen kötetnek is csak néhány rövid fejezete maradt épen, s minden oldalon csupán itt-ott néhány sor. A lassan változó nyelv minden egyes szava (és e nyelv minden egyes fejezetben többé-kevésbé más) azoknak az életformáknak felel meg, amelyek az egymás utáni formációkban vannak eltemetve, és amelyekről tévesen úgy tűnik, mintha hirtelen kerültek volna oda". A természet (tökéletlen) archívum.

*

Az ember osztályozó lény

Jó okunk van feltételezni, hogy minden kor minden kultúrájának embere megkülönbözteti egymástól a világ dolgait: az élőt az élettelentől, a szárazföldit, a vízben élőtől, az ellenségest a barátságostól, ellenszenvest a rokonszenvestől, a nagy testűt a kicsinytől, világost a sötéttől. A biológiai vizsgálódás tárgyai, szemben a fizikával, igen sokfélék, egymástól különbözőek, mégis hasonlatosak, amelyek egymással sokszor nyilvánvaló, máskor nehezen feltárható kapcsolatban állnak. Ezeknek a rokonságoknak, különbségeknek és kapcsolatoknak a megértése nélkül nehéz a világban tájékozódni, (a mérgező növényeket a haszonnövényektől, a veszélytelen állatokat a vadállatoktól megkülönböztetni) az élet alakulását megérteni a földön.

A taxonómia az osztályozás, illetve az osztályozás módszereinek tudománya. A tudományos osztályozási rendszerek egy-egy tudomány vagy tudományág alapvető elméleti megállapításával állnak összhangban, míg a pragmatikus osztályozási rendszerek általában egyszerű, gyakorlati megfontolásokból célszerű vagy könnyen megjegyezhető szempontból rendezik a világ tárgyait. (Ilyen mesterséges rendszer az alfabetikus osztályozás.) Amint Darwin írja A fajok eredetében, "a földtörténet legrégebbi korszakaitól kezdve az élőlények egyre csökkenő mértékben hasonlítanak egymásra, és így nyilvánvalóvá vált, hogy egymás alá rendelt csoportokba oszthatók. Ez az osztályozás nem ugyanolyan önkényes, mint amikor a csillagokat csillagképekbe rendezzük".

Arisztotelész osztályozásának (az élettelen- élő-spirituális) alapján született a középkorban a "létezők nagy láncolatának" elképzelése, amely az univerzumot pontosan hierarchizált lények szorosan összefüggő láncolatként képzelte el, alján az élettelen (lelketlen) anyaggal, magasabb fokán az emberrel, fölötte az angyalokkal, csúcsán a Teremtővel.

A 17. századik többé-kevésbé általánosan elfogadott vélekedés szerint, az élőlények száma és változata – az Isten által teremtett tökéletes sokaság elvének megfelelően – állandó. Az ókori tradíciókra támaszkodó tudomány, a 16. századig csupán néhány száz növényt tartott nyilván, amelyek könnyen megjegyezhetőek voltak, és neveik észben tarthatók. (Egy képzett természetbúvár hozzávetőlegesen 500 növényfaj nevét és jellemzőit képes észben tartani.) Az újvilág felfedezésének és a könyvnyomtatás elterjedése nyomán bekövetkezett botanikai és zoológiai információrobbanás szükségessé tette az addigi leíró, részletező rendszerezés felváltását szigorúbb, rövidebb, memorizálható osztályozási rendszerrel. A 17. század elején a természettudósok már több ezer növényfajt írtak le. Linnaeus elődje, az angol John Ray, 1686 és 1704 között megjelent enciklopédikus művében 18.600 növényt igyekezett 126 "természetes rendbe" sorolni. Mai elképzelések szerint 250.000-400.000 növényfaj élhet a Földön, ebből csupán hozzávetőlegesen 100.000 jól dokumentált. (Az Encylopedia of Life nevet viselő kollaboratív program célja, hogy sok ezer önkéntes résztvevő segítségével osztályozza - a feltételezések szerint - a Földön élő 1,8 millió lényt.)

A svéd Linnaeus, a megfigyelhető (formai és/vagy funkcionális) hasonlóságok – a morfológia – alapján készítette el első rövid osztályozási rendszerét, Systema Naturae címen 1735-ben, amely a növények női és hím ivarszerveinek (a bibe és a porzó) száma és elhelyezkedése alapján rendezte a növényeket hierarchikus rendszerbe. A mű tizedik kiadása 1758-ban már 4,400 állat- és 7,700 növényfajt rendezett. 1753-ban kiadott Species Plantarum című műve használta először az úgynevezett binomiális nómenklatúrát (kettős nevezéktant), amelynek alapján az osztályozott élőlények kettős (latin) nevet kapnak: az első, mintegy családi névként, a nem (latinul genus) jelölésére szolgál, a második, a nagyobb csoporton belüli megkülönböztetésül, mintegy keresztnévként, a fajt jelöli.

Linnaeus korában a vak lehetett matematikus, de nem lehetett természettudós: minden egyedet kézbe kellett venni, megállapítani az egyedi jellemvonásokat, az esszenciát a látható mögött. Csak a gyakorlott szemű természettudós lehetett képes a legjellemzőbb egyedet kiválasztani, a karakterhez leginkább illő "természetes" nevet megtalálni. A rendszerező célja a természethűség – nem az objektivitás – az olyan egyedek kiválasztása, amelyek tipikusak. (A 19. század közepétől, a pozitivizmus korában, a mechanikus objektivitás vette át a természethűség helyét: a tipikus helyébe az individuum, az egyed, a partikuláris lépett. A herbáriumokban, a(z ideál) tipikusan megrajzolt helyét a mechanikusan, naturalistán lefényképezett foglalta el. A természettudós szubjektív, de értő kiválasztása helyébe a természetben véletlenül megtalált került. A 20. század elején, a militáns objektivitás jegyében, hogy stabilizálja az élőlények egyre szaporodó neveit, hogy rendet rakjon a bábeli zűrzavarban, a nemzetközi botanikai nomenklatúra hatóság oda döntött, hogy a név azt a konkrét növénypéldányt jelöli, amelyet az osztályozó tudós éppen a kezében tartott, amikor nevet adott a felfedezett új fajnak. A faj biztonságáért (amelyhez, a fajhoz tartozó alfajok, variációk, alvariációk tartoznak) a herbáriumba helyezett, lepréselt, esetleges egyed, a "minta- vagy típuspéldány" szavatol – még akkor is, ha ez az elsőként azonosított példány nem tipikus, ha már félig elporladt, alig felismerhető. Az érvényes Nemzetközi Botanikai Kód alapján nem egy általános fogalom alá sorolják be az egyedeket, hanem egyetlen egyed és annak neve jelöli a sokaságot, az egész fajt. A taxonómiai hierarchia minden absztrakt lépcsőjét, a "konkrét absztrakció" paradox módszerével, egyetlen konkrét növény véletlenszerűen reprezentálja.)

Linnaeus rendszere a látható, bemutatható – nem(csak) leírható – különbségek és hasonlóságok folyamatos rendszerét hozza létre; a szavak helyét botanikus kertek, gyűjtemények, herbáriumok veszik át, a leírás szerepét a táblázat, a katalógus. Az élők besorolásának igénye hatással volt az élettelen dolgok rendszerezésére: a könyvtári indexekre, az archívumi repertóriumokra, fond- és állagjegyzékekre, a múzeumi katalógusokra.

A taxonómiai táblázatokban, kártyakatalógusokban, kutatási segédletekben minden tárgynak csak egyetlen meghatározott helye volt; az osztályozásban minden egyed csak egyetlen helyen állhatott, ugyanazt a tárgyat nem lehetett több helyre is besorolni a fizikai térben (a hagyományos könyvtári kártyakatalógussal ellentétben, a digitális térben, például az Interneten elérhető amazon.com könyváruházban nyilvántartott 18.919.482 könyv (2008. január 22-én mért adat) beláthatatlan számú osztályba sorolható a keresői – nem pedig a katalógizáló – igénynek megfelelően).

Linnaeus számára nyilvánvaló volt az egy osztályba sorolt élőlények közötti hasonlóság, de a Teremtő szándékán kívül nem kínálkozott kézenfekvő magyarázat a természet rendjére. 1859-ben, A fajok eredetének megjelenése magyarázattal szolgált az addig magyarázhatatlan "természetes affinitásra": a hasonlóság – egyik legfontosabb – kulcsa a közös leszármazás.

Darwin azokat a populációkat, - nem pedig egyedeket – sorolta egy osztályba, amelyek a legközelebbi közös ős leszármazottjai. A továbbra is használt linnaeusi taxonómiai csoportok rangsorát most már nemcsak és nem elsősorban a hasonlóság foka, de a közös származás kora határozza meg. A közös őstől származó élőlényeg általában, de nem feltétlenül, hasonlítanak egymásra.

A darwini földigiliszta elvégzi az archivista feladatainak egy részét, a másik része, a Darwin nyomait követő archivistára marad: az archívumi rendszerzés legfontosabb alapelve, a proveniencia, a dokumentum eredetének és integritásának biztosítása, közeli rokona a darwini közös leszármazás elvének. A provenience elvét propagáló első modern archívumi kézikönyv, Aimé Champollion-Figeac, Manuel de l'archiviste des préfectures, des mairies et des hospices című műve egy évvel A fajok eredetének megjelenése után, 1860-ban született. Az archívumok, a 19. századi porosz és francia archívumi gyakorlat hatására, a dokumentumokat a keletkeztető intézmény, hivatal, vagy személy által használt rend alapján tartják nyilván, az archívumi rend reprodukálja a keletkeztető intézmény működési rendjét. A közös leszármazás az archívumi osztályozás hagyományosan legfontosabb rendezőelve, amely korlátozza a hasonlóság érvényesülését az archívumban (is); hiszen hiába a formai vagy strukturális hasonlóság, az osztályozás legfontosabb alapja a proveniencia, az eredet. Az úgy nevezett "chain of custody" hivatott kronologikus rendben bizonyítani a dokumentum útját, annak keletkezésétől az archiválás során kapott nyilvántartási számig. Így biztosítható a dokumentum integritása, identitása, bizonyítható hitelessége.

*

Az archívum nem a memória, de a memorizálás intéménye

Elképzelhető, hogy az archívum keletkezése az emlékezethez (az emlékképek felidézéséhez) és az osztályozás igényéhez kapcsolódik. Széles körben elterjedt írásbeliség hiányában, de különösen az írásbeliség elterjedése után, a múlt emlékeinek megőrzése, rögzítése, tárolása, felidézése (a halottak emléke, a rituálékhoz, a szónoklatokhoz, a hatásos argumentumokhoz szükséges megfelelő szavak észben tartása) gyakorlati és etikai problémákat vetett fel, amelyek elméleti és praktikus megfontolásokhoz vezettek. Az írásbeliség terjedése csak tovább fokozta a nehézségeket, hiszen az orális kultúrákban a szó szerinti (fel)idézés ritka követelmény.

Az emlékezet működésének két jól ismert metaforája maradt fenn a nyugati antikvitás hagyományából: az agyagtáblára írott vagy abba bevésett emléknyom – amelynek legkorábbi ismert forrása Plató Theaetetusa – illetve az emlékezet helyének meghatározott térként, épületként való elképzelése, amelyet "architektonikus" vagy "cicerói" emlékezetként tart nyilván az emlékezet.
Az "építészeti" metafora, a memória, mint tezaurusz, kincstár, egyszerre utal az emlékezet tartalmára és elrendezésére. Cicero azt írta, könnyű megtalálni az rejtőző dolgokat, ha helyük ismert és megjelölt. Hasonlóképpen, ha érveket keresünk, tudnunk kell, hol őrizzük azokat. Cicero kortársa, a Rhetorica ad Herrennium ismeretlen szerzője az emlékezetet thesaurus inventorumként, a talált dolgok kincsesházaként írta le. Quintilianusz nagy retorikai műve, az Institutio Oratoria, azt sugallja, hogy az emlékképeket rendezett formában, meghatározott helyen, a lélek elkülönített rekeszeiben kell őrizni, hogy elkerülhető legyen a konfúzió. A korai középkorban feledésbe merült az "architektonikus" emlékezet, mígnem a 12. század újra felfedezte a de Herrenniumot. A középkori, elsősorban dominikánus kolostorokban, a tezaurusz, a kincstár mellett egyéb térbeli metaforák is teret nyertek: a latin cella, (rakodótér vagy pince jelentés mellett) a szerzetesek cellájára is utal, összekötve az emlékezet tárolását a könyvekkel, vagy az arca, mint láda, szekrény, de egyúttal frigyláda is, és utalás minden archívum ősmintájára, Noé bárkájára.

Bár etimológiailag az archívum, valószínűleg a görög arkheionról, az Arkhon hivataláról kapta a nevét, ahol a város hivatalos iratait őrizték, az archívum fogalmának és intézményének kialakulása párhuzamos az "architektonikus" emlékezet metaforájának megjelenésével és elterjedésével. A felidézendő tárgyakat vagy tárgyszavakat jól meghatározott terekben kell megfelelő sematikus rendben, differenciáltan, a szükséges distinkciók figyelembevételével, ám folyamatos rendben elhelyezni az emlékezetben, ahogyan a 12. századi misztikus szerzetes, Hugh St. Victor tanácsolta, felvázolva egy rendszerezett archívum szerkezetét.

Az archívum, amelyet gyakran és fellengzősen "az emlékezet intézményének", a "memória helyének" neveznek, valójában az "ars memorativa", a memória fejlesztésének, a memorizálásnak, és az emléknyomok rendszerezésének, tárolásának, eredményes visszakeresésének helye. Az archívum, szó szerinti értelemben, a római és középkori rétorok és teológusok metaforájának kézzel fogható építménye, a megvalósult metafora. Az archívum, az emlékezés művészetével párhuzamosan, arra reflektálva alakul ki, mint mindazon dolgok, szavak és képek helye, kincsesháza, amelyeket érdemes megőrizni, elhelyezni, osztályozni, megnevezni, hogy egyszer fölidézhetőek legyenek. A mentális kép, az arisztotelészi phantasm, a latin imago, amelyet a középkori filozófus lelki szemeivel a kolostorok celláiban vizionál, valóságos, megfogható dokumentummá válik az archívum polcain; mintha az archívum épületének és építményének terve és struktúrája a memorizálási kézikönyvekben fogant volna, Gaia és Uránusz leányának, Mnemosynének, a múzsák anyjának, az emlékezet megszemélyesítőjének sugallatára.

Ám mindennek az ellenkezője sem kizárt, a történet fordítva is elképzelhető: amint a polcokon, a szekrényekben (arcae), osztályozott rendben sorakozó archívumi dokumentumok felnyitják a filozófus szemét, aki retorikai kézikönyve modelljéül az archon hivatalának, a császárkori Róma közintézményeinek, a kolostoroknak, a középkori káptalanoknak archívumát választja. Az archívum elrendezése mintaként szolgált az emberi emlékezet feltételezett működéséhez. A feltételezés pedig architektonikus vázlatként az archívum építményéhez.

Rév István