A kiállítás átfogó képet ad azokról a városokról, amelyek 1949 után Kelet-Európa országaiban Sztálin nevét kapták: Katowice, Eisenhüttenstadt, Dunaújváros, Brassó, Várna és a már a húszas években a generalisszimuszról elnevezett Sztálingrád. Mind az újonnan épült, mind a történelmi városok átnevezésével létrejött Sztálinvárosokban jelentős munkálatok folytak az ötvenes években. A fényképeken, dokumentumokon és tervrajzokon az (át)alakuló települések legfontosabb épületei, külső és belső terei szerepelnek. A tárlat rendezői a korszak kiemelt, de mára jobbára elfelejtett képzőművészeinek alkotásaiból is válogattak, így találkozhatunk többek között Bernáth Aurél, Ék Sándor és Domanovszky Endre műveivel is. A kiállításon látható játék- és híradófilmek részletei tovább árnyalják a propaganda által egyoldalúan ábrázolt hétköznapokat.

"Ami ott készült és épült, az azért monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár újra tovább terjeszkedik - ennek az egésznek volt egy óriási romantikája [...] Mi akkor nem tudtuk, hogy lehetett volna jobban és jobb helyre, másként építeni; és rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemete, részben a java került oda, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemőholttesteket emelt ki a földből [...] Valamiféle aranyláz jellege volt az építkezésnek"
(Örkény István visszaemlékezése, 1970-es évek)