Rév István
Auschwitz 1945-1989 (rekonstrukció)
"Köztudomás szerint a magyarországi zsidóságot a német és a magyar fasiszták azzal a megokolással alázták meg emberi méltóságában, rabolták meg életfenntartásának minden eszközétől, hurcolták el otthonából és azzal a megokolással irtották ki kétharmadát, vagy talán háromnegyedét, hogy a fasizmus ellensége, a demokratikus hatalmak lelki szövetségese. Azok győzelmét kívánja és előmozdítja. A megmaradt zsidóság... nem szenvedései és véráldozatok jogán, hanem éppen e példátlan megpróbáltatások okának tudatában és e nagy eszményekhez való - vérével is megpecsételt - hűségének méltóságában elhárít magától minden olyan vádat, mintha e zsidóság ki akarná magát vonni a demokratikus Magyarország újjáépítésének munkájából." A nyilatkozatot, amelynek lényege az idézett passzus, "a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának, a kultuszkormány által kinevezett Intéző bizottsága mint a magyarországi zsidóság nagy részének leghűbb hivatalos szerve" bocsátotta ki 1946-ban.[1]
*
Alig egy évvel a háború vége után a legfelsőbb zsidó érdekvédelmi szervezet vezetősége fontosnak tartotta, hogy az úgynevezett demokratikus erők bizalmának megnyerése érdekében egyértelműen kijelentse: a magyarországi zsidóság nem a fajelméletnek, a fajgyűlöletnek, az antiszemitizmusnak esett áldozatul, de tragédiáját az antifasiszta demokratikus erők melletti határozott elkötelezettsége, a szövetséges hatalmak melletti kiállása okozta. A zsidóság hivatalos képviselői, sok tekintetben követve a túlélők nagy részének szándékait, visszamenőleg a háború antifasiszta győzteseinek, nem pedig a fasizmus megalázott áldozatainak akarták látni és mutatni magukat.
Az idézett nyilatkozattal közel azonos szövegű írást adott közre a magyar nyilas emigráció által működtetett Hungarista Mozgalom Tájékoztató Szolgálata 1956 októberében: "Tény, hogy a gettók ajtaját nem nyitotta fel az [1944.] október 15-én bekövetkezett hungarista változás sem. A zsidóság a szovjet győzelméért imádkozott, és mint megbízhatatlan kisebbség ugyanúgy lakat alatt maradt, mint ahogyan Amerikában is lakat alatt állott a német, olasz és japán lakóság. És ha ez érthető volt a hadviselő Amerikában, akkor miért lenne érthetetlen egy olyan országban, amely nemcsak hadviselő állam, hanem hadszíntér is volt egyúttal?"[2] A nyilas értelmezés, a történelmi emlékezet szövevényes természetét demonstrálva, nem állt messze a II. világháború tragédiájának kommunista olvasatától.
A kommunista történetírás már a háborús bűnösök fölött ítélkező népbíróságok ítéleteinek szövegeiben kijelölte a zsidóságot ért katasztrófa helyes értelmezésének kívánatos irányát: "Horthy Miklós és a köréje sereglett tisztek fennen hirdették, hogy Magyarország romlásának, a forradalomnak az ország megcsonkításának a marxista szocialisták, vagyis bolsevisták és a zsidók, ami szerintük végeredményben egy és ugyanaz, az okozói. Horthy maga, akárcsak barátja Ludendorff német tábornok és az utóbbinak protezsáltja Hitler Adolf, kétkedés nélkül elhitték a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című antiszemita és szocialistaellenes tákolmányt, amelyet még 1903-ban szerkesztett a cári Ohrana főnökének megbízásából Nilus orosz tanár. Az orosz forradalom után ez az irat orosz ellenforradalmi tisztek révén Európában is ismertté vált, és mondhatni bibliája lett Horthynak és a köréje sereglet kalandor politikusoknak és katonatiszteknek. Ennek nyomán Szegeden Gömbös Gyula, Zadravetz István és társai irányításával a legféktelenebb propaganda és gyűlölködés uszítás indult meg minden ellen, ami baloldalinak vagy ezzel egyenértékűlég zsidónak volt nevezhető."[3]
A népbíróságok ítéletinek indoklása szerint a fasiszta háborús bűnösök főbűne, a népirtás szörnyűségeinek valódi oka az antikommunizmus volt, és ez a meghatározás végigkísérte a kommunizmus évtizedeinek történelemértelmezését. A magyar zsidóság lapja, az Új Élet 1950 októberében megjelent cikkében tette magáévá a hivatalos álláspontot: "Amikor május 12-én Eugene Dennis amerikai kommunista vezetőt börtönbe vetették, árnyék borult minden zsidó dolgozó férfi és nő életére: a gyűjtőtáborok, a gázkamrák árnyéka ez... Így kezdődött a hitlerista Németországban is, a vége pedig hatmillió zsidó lemészárlása volt. Hitler bebizonyította milyen bűnös kapcsolat áll fenn a kommunistaellenes és antiszemita izgatás között. Eugene Dennis bebörtönzésének minden amerikai zsidó dolgozót emlékeztetnie kell arra, hogy mit írt 1945 márciusában az amerikai hadsereg lapja, az Army Talks? Azt írta, hogy "Hitler és Mussolini elsősorban a kommunistákra irányították támadásukat. A fasizmus legnagyobb ellenségei a kommunisták.""
Az 1989 előtti hivatalos olvasatban nem a zsidóság a fasizmus valódi áldozata: ellenkezőleg, az őket ért sérelmek csak arra szolgáltak - állítja egy 1957-ből származó hivatalos megfogalmazás -, hogy "az osztályellentéteket vallási ellentétek útján vezessék le (...) a Szegeden [1919-ben] gyülekezett kétes elemek (...) nyíltan hirdették, hogy Magyarország széthullásának és a háború elvesztésének a kommunisták az okai, s a kommunizmust a zsidóság találta ki, így az egész szegedi ellenforradalomnak alappolitikája lett a proletárhatalomnak tűzzel-vassal való kiirtása".[4]
Kelet-Európában a zsidóság (tragédiájának emléke), a holokauszt és Auschwitz a kommunisták és az antikommunista fasiszták ideológiai harcának esett áldozatul. A Munkásmozgalmi Múzeum által készített és a Centrális Galériában rekonstruált 1965. évi hivatalos magyar Auschwitz-kiállítás 120 paneljéből mindössze tíz tablón szerepelnek az auschwitzi tragédia zsidó áldozataira utaló dokumentumok. A roma áldozatokról egyetlen szó sem esik. A kiállítás az 1919-es antikommunista fehérterrorral kezdődik, a népköztársaság megteremtésével végződik, a kettő között zajlik az antifasiszta kommunista ellenállás. A kiállítás forgatókönyvéről született, a Nemzeti Múzeum Történeti Adattárában található lektori jelentések még így is sokallták a megidézett zsidó származású kommunista mártírok arányát, és javasolták, hogy egy részüket "nem zsidó antifasisztákkal helyettesítsék", szenteljen a tárlat nagyobb teret a magyar antifasiszta ellenállás történetének, a magyar partizánok fegyveres harcának, és hangsúlyozza még erőteljesebben az 1944. évi eseményeknek az 1919-es fehérterrorban gyökerező előzményeit.
Az 1980. évi második magyar Auschwitz-kiállítás, megváltozott nemzetközi, belpolitikai körülmények között, nagyrészt Horn Emil muzeológus koncepcióját követve, középpontba állította Auschwitz zsidó áldozatait, és megemlékezett a magyarországi cigányság tragédiájáról is. A hivatalos szakértők, ellenőrök és lektorok azonban ekkor is kevesellték az antifasiszta ellenállás emlékezetét, "a varsói felkeléshez segítséget nyújtó magyar partizánok" [?] szerepének bemutatását, a jelen párhuzamainak, "Kambodzsa" (sic) meggyőző ábrázolását.
A koncentrációs táborok rémségeinek megítélésekor a kommunista kor hivatalos történetírása két össze nem egyeztethető elkötelezettség között őrlődött: a "Németország utolsó csatlósa" epitheton ornans a fasisztának bélyegzett magyar társadalom megfélemlítését, a kommunista rendszer legitimitását szolgálta, míg a "neofasiszta, revansista Nyugat-Németország" felelősségének hangsúlyozása a hidegháború korszakának kelet-európai külpolitikai céljainak szolgáltában állt. Az 1948 utáni retorikában Auschwitzért a "Horthy-fasizmus" felelt, a hetvenes évek közepétől, a korábbinál szélesebbre nyitott népfrontpolitika szellemében a történettudomány néhány befolyásos képviselője - felsőbb jóváhagyásra - "a közvetlen német nyomásban" vélte megtalálni a deportálások igazi okát.[5] Az 1980. évi kiállítás egyik lektora, az Akadémia Történettudomány Intézetének képviseletében "fontosnak tartotta a német nyomás döntő szerepének hangsúlyozását a deportálásban... és annak bemutatását, hogy Horthynak kulcsszerepe volt a budapesti zsidóság életének megóvásában 1944. okt. 15-ig".
A deportálásokban vállalt magyar szerepvállalás kisatírozása a magyar történelmi emlékezetből nem az 1989 utáni jobboldali revizionizmussal kezdődött. A folyamat, talán - nem előrelátva a fejleményeket - Ránki Györgynek, a Történettudományi Intézet akkori igazgatóhelyettesének Ki bombázta Kassát? címmel az Élet és Irodalom 1976/16. számában megjelent vitatott írásával kezdődött. A kor politikai és szakmai igényeit felmérő történészek úgy vélték: a "fasiszta nemzetet" kárhoztató és fenyegető uralkodó dogmatikus történetszemlélettel szemben a magyar politikai és erkölcsi felelősség kisebbítése közelebb vihet a szakszerű történetírás lehetőségéhez, egyúttal a párt aktuális szövetségi politikájának támogatásához is.
A rekonstruált tablók mögött a Centrális Galéria kiállításának legmélyebb rétege betekintést enged az 1945 és 1989 közötti időszak általunk jellemzőnek tartott dokumentumaiba, amelyek segítségével azt a politikai, ideológiai, történelmi, morális zavart szándékoztunk megmutatni, amelyet a hivatalos auschwitzi kiállítások igyekeztek eltakarni. Az első dokumentum 1945-ből, az utolsó 1989-ből való, de mindegyik azt példázza, hogy az engedélyezett nyilvánosságban mekkora és milyen mély, tudatosan vagy rövidlátóan, hivatalosan vagy öncsalóan gerjesztett történelmi tudatzavar uralkodott. A zavart nem hatóságilag kényszeríttették a társadalomra: Kundera romantikus elképzelésével ellentétben az emberek harca a hatalom ellen nem az emlékezet harca volt a felejtéssel szemben.
*
Ami 1945 után Magyarországon történt, egyszerre volt kényszer és választás eredménye; mintha Freud elképzeléseit ötvözték volna a kollektív emlékezet klasszikusának, Maurice Halbwachsnak a nézeteivel. Az antifasiszta kommunista ellenállás mítosza a túlélő áldozatok közreműködésével született. A hivatalos ideológia, történetírás, muzeológia és propaganda szerint kizárólag a kommunista rendszer jelenthetett hatékony védelmet az antikommunizmussá egyszerűsített fasizmus visszatérése ellen. Nem csupán a fasiszta volt antikommunista a hivatalos retorikában, de minden antikommunistát fasisztának bélyegzett a kommunista hatalom. Generációk szocializálódtak ennek a felfogásnak a szellemében.
1989, a kommunizmus összeomlása, bűneinek nyilvánosságra kerülése felkészületlenül érte a magyar társadalom nagy csoportjait: ha a fasizmus lényege, amiképpen ezt 1945 után tanították, az antikommunizmus, akkor miképpen viszonyuljon a társadalom ennek a bűnös rendszernek legtudatosabb, legfontosabb, legkitartóbb ellenfeléhez? 1989 után nem csupán a II. világháború veszett el (legalábbis az arról szóló hivatalos történet), de a fasizmus kétségek nélküli megítélésének lehetősége is. Az antiszemita retorika, politika és ideológia nyilvános feltűnése megütközést és félelmet keltett azokban a csoportokban, amelyek úgy tudták: a baloldal által emelt sziklaszilárd fal megálljt parancsol a fasizmus visszatérésének. A fal a romhalmazzá lett berlini falnak bizonyult. 1999 tavaszán az akkori kormány kezdeményezésére, hivatalos felkérésre készült egy auschwitzi új állandó kiállítás forgatókönyve. Az elkészült koncepció botrányt kavart első változata sok szempontból az 1965. évi első hivatalos kiállítás ellenképe volt: az 1965-ös kiállítás az 1919-es fehérterrorban vélte felfedezni a fasizmus gyökerét, míg az 1999-es kiállítás koncepciója - követve a Bosnyák Zoltán által rendezett 1941. évi "Antibolsevista kiállítás" forgatókönyvét - az 1919-es vörös terrorban találta meg az antiszemitizmus magyarázatát. A kommunizmus korának retorikája a Horthy-fasizmusról beszélt, az 1999. évi nemzeti jobboldal a Horthy-rendszer demokratikus vonásait, a két totalitárius rendszer szorításában megőrzött viszonylagos függetlenségét, józanságát és humanizmusát hangsúlyozta. Az 1999-es forgatókönyv javasolta Teleki Pál portréjának és búcsúlevelének kiállítását Auschwitzban.
Az ezerkilencszázhatvanas évek elejétől, az Eichmann-pert követően, világ nyugatibb felén a fasizmust mindinkább a holokauszttal, Auschwitzcal azonosították. A fajgyűlöletet, az antiszemitizmust tekintették a fasizmus meghatározó alapvonásának, amelynek szörnyűsége a hidegháború viszonyai között is visszamenőleg igazolta a Szovjetunióval kötött antifasiszta koalíciót. Az Auschwitz köré nyugaton emelt fal volt hivatva megvédeni az emberiséget önmagától, megakadályozni a fasizmus visszatérést, az emberi méltóság megalázásának lehetőségét.
Az antiszemitizmus újjáéledésével szemben védtelen kelet-európaiak 1989 után fedezték fel a holokausztot, a Nyugat értelmezését, amely a fasizmusban nem antikommunizmust, de elsősorban antiszemitizmust látott. Az antikommunista fasizmus hűlt helyét mint egyetlen lehetségesnek látszó, készen talált alternatíva, az antiszemita fasizmusértelmezés foglalta el.
A fasizmus és az antiszemitizmus között, mint ez Ernst Nolte 1963-ban megjelent Der Faschismus in seiner Epoche című híres könyvében meggyőzően kimutatta, szoros affinitás, de talán nem meghatározó kapcsolat áll fenn. Hitler hatalomra jutásának előestéjén a német egyetemisták igen nagy százaléka zsidó származású volt, míg Roosevelt Amerikájának híres magánegyetemein nem tanulhattak zsidó hallgatók; Princetonba 1955-ig zsidó sem járhatott. Az antiszemitizmus, a fajgyűlölet, emberek faji alapú számontartása, megbélyegzése, megalázása rettenetes dolog. A fagyűlölet azonban társadalmi méretű veszéllyé - és vélhetőleg erre tanít a XX. század szörnyű története - a demokratikus intézmények működésképtelenségével válik. Amíg a demokratikus intézmények képesek ellátni feladatukat, addig az antiszemitizmus és a fajgyűlölet, minden veszélye és rettenete ellenére elszigetelt maradhat. Tisztességes embernek fel kell lépnie ellene, de bölcsen gondolkozó ember nem keveri össze az undorítót, még ha az mérgező is, a társadalmilag életveszélyes jelenségekkel.
A szavaknak nincsen eredeti értelmük, "hanem van, ami van" - mondta Esterházy Péter a szavak csodálatos életéről. Ma az van, hogy most már itt is, az egykori Kelet-Európában is, a fasizmus Auschwitzot jelent, még akkor is, ha ez a kizárólagos jelentés nem kevés veszélyt hordoz magában. Ha a fasizmus Auschwitzot jelenti, akkor az, aki gesztust tesz Auschwitz áldozatainak emlékére - gondolhatnánk -, nem jelenthet veszélyt. Akkor akár azt is hihetnénk: minden rendben van. Minthogy "van, ami van", a fasizmus (jelentése) foglalt, ezért érthető azok érzékenysége, akiket politikai ellenfeleik fasisztának bélyegeznek: hiszen nagy többségük nem akar több holokausztot. (Igaz, az "aszemita" Szálasi sem akart, ő csak egy zsidómentes, tiszta Magyarország elkötelezettje volt.) "Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a [nyelvi] helyzetbe" - mondja Esterházy. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, akkor, bár nem fenntartások nélkül, ám mégis azt állítanám, hogy jóllehet a fasiszta jellegzetesen antiszemita, veszélye mégis másban rejlik. Abban az általa növesztett, terjesztett, sulykolt történelmi mítoszban, ami szerint a dekadencia, a degeneráció (Magyarországon 1944. március 19-én kezdődött) évtizedei után elérkezett a radikális nemzeti megújhodás pillanata, amikor nép, nemzet és természetes vezetője végre egymásra talál, amikor a nehézkesen működő intézmények nem akadályozhatják tovább a nemzeti akarat diadalát. A szabadság a kommunista számára a felismert szükségszerűség; a fasiszta hite szerint az akarat diadala.
*
A Centrális Galériában rekonstruált tárlatok állandó kiállításnak készültek, mintha a fasizmusnak - amint Nolte állította 1963-ban - pontos kronológiai határok közé szorítható, lezárt története volna, mintha az idők végezetéig berendezkedő narrátort nem sodorná el a történelem vihara, mintha a terror háza sosem omlana le. A május végéig nyitva tartó időszaki kiállítás amellett érvel, hogy az állandó történeti, de talán nemcsak történeti, kiállítások kora lejárt: nincsen lezárt történet, egyetlen, hiteles, lineáris olvasat, nincs megtalált, végleges megoldás.
(Elhangzott a Nyílt Társadalom Archívum május 31-ig nyitva tartó kiállításának megnyitóján, Centrális Galéria, Nádor utca 11.)
*
1 Magyar Zsidó Múzeum Levéltára XXXIII-5/a/1.d. 8. sz. iratcsomó
2 Fények és Árnyak Október Idusán. A Hungarista Mozgalom Tájékoztató Szolgálata, 1956 október.
3 NÜ. 13672/5. sz./1946 (Budapest Főváros Levéltára -VII. 5e/20630/III/49) 6. o.
4 B. XI. 1798/1957-9 (BFL-VII. 5e/20630/ III/49) 4. o.
5 Lásd: Mink András: Teleki jövője, Beszélő, 2004 ápr., 63-64. o.